Kosztolányi Dezső: FÁK BESZÉDE
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon
s kedved, hited az életed felén?
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.
Megbabonázza azt, ki ír
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.