Kosztolányi Dezső: VERS A LEÁNYRÓL, AKIVEL ÉJFÉL UTÁN TALÁLKOZTAM
ó, jaj, be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hídján
egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
de ő nem tudta a nevét.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
félig sírt, félig nevetett.
A haldokló galamb tekint így,
vagy a kétéves kisgyerek.
csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta -
ó, szív, te vérző, gyenge szív! -
Aztán belétemette arcát
és letörölte könnyeit.
Reátapadt a hűs ruha.
Karján örökre útrakészen
ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
mert várta, várta a Duna.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
lassan dalolva ballagott.
És sírt. És sírtam én is, én is,
és sírtak fönn a csillagok.