Juhász Gyula: Néha éjjel
Néha éjjel
Éjszaka néha fölréved az ember.
Az ember, aki nemsoká öreg lesz
S míg el nem nyomja újra lassú szender,
A gondolata motoszkálva tesz, vesz.
Az ember, aki nemsoká öreg lesz
S míg el nem nyomja újra lassú szender,
A gondolata motoszkálva tesz, vesz.
S mint hirtelenül villant gyufafénynél
Egy tájat lát, mely a szűz hóba csillan,
Két fiatal lányt csengő szánka mélyén
S köztük magát, megittasodva, ifjan.
Egy tájat lát, mely a szűz hóba csillan,
Két fiatal lányt csengő szánka mélyén
S köztük magát, megittasodva, ifjan.
Oly lehetetlen távoli e táj már,
Oly hihetetlen fiatal ez emlék,
Csak jobban érzed most, ami reád vár,
Jönni feléd a romlás fejedelmét.
Oly hihetetlen fiatal ez emlék,
Csak jobban érzed most, ami reád vár,
Jönni feléd a romlás fejedelmét.
Fejed befúrod a párnádba fájón,
Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve
S a táj, a lányok, ifjúság a hóban,
Aléltan hullanak az örök éjbe.
Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve
S a táj, a lányok, ifjúság a hóban,
Aléltan hullanak az örök éjbe.
