Juhász Gyula: Két élő halott
Két élő halott
1
Egy szót dadog: az élete dalol
E szörnyű szó, a húnyt parázs alól,
Az élete, amely örökre romban
Hever a porban, éktelen halomban.
E szörnyű szó, a húnyt parázs alól,
Az élete, amely örökre romban
Hever a porban, éktelen halomban.
Egy szót dadog: fölsírja az egekbe
És az egek nyugodtan mosolyognak,
Egy szót dadog: a földre leteperve
És a siket föld egykedvűn forog csak.
És az egek nyugodtan mosolyognak,
Egy szót dadog: a földre leteperve
És a siket föld egykedvűn forog csak.
Egy szót dadog: valaha tudta, mit tesz,
Ma már nem érti s érzi, vége itt lesz
S mint koszorút a sírra, följajongva
E drága szót a végtelenbe dobja.
Ma már nem érti s érzi, vége itt lesz
S mint koszorút a sírra, följajongva
E drága szót a végtelenbe dobja.
2
Ő néma. Jár a kertben, mint kisértet
S hogy élete pecsétjét meg ne törje,
Nem látja, mint bámulja őt az élet,
Ő néz örök merőn egy mély gödörbe:
A hangok fájnak néki, mint a kések,
A csönd kong benne, mint süllyedt harangok
És várja szótalan, míg az ítélet
Utolsó, szörnyű trombitája harsog
És néha, mikor boldog alkonyat van
S elnyomja őt egy szender akaratlan,
Félig dalolva és félig zokogva
Megnyílik ajka, mint a pince torka
S valami régi és homályos emlék
Kísértete gyanánt, mely visszaleng még,
Pár szót susog, mely a szájára téved,
Mint vén ereszre halk, bús denevérek.
S hogy élete pecsétjét meg ne törje,
Nem látja, mint bámulja őt az élet,
Ő néz örök merőn egy mély gödörbe:
A hangok fájnak néki, mint a kések,
A csönd kong benne, mint süllyedt harangok
És várja szótalan, míg az ítélet
Utolsó, szörnyű trombitája harsog
És néha, mikor boldog alkonyat van
S elnyomja őt egy szender akaratlan,
Félig dalolva és félig zokogva
Megnyílik ajka, mint a pince torka
S valami régi és homályos emlék
Kísértete gyanánt, mely visszaleng még,
Pár szót susog, mely a szájára téved,
Mint vén ereszre halk, bús denevérek.
