Gyulai Pál: EGY RÉGI UDVARHÁZ.
Puszta falak, düledező kémény;
Úgy áll ott az útra kihajolva,
Mintha csak egy öreg koldus volna.
Tisztes úr volt az egész vidéken,
Nyilt kapuja hívta a vendéget,
S nem egykönnyen ment el, ki belépett.
Gyalog ösvény a fű közé elbútt,
Egy kis erdő az udvar sok gazza . . .
Hova tünt el a jó szivü gazda?
Messze bolyong nagy Törökországban,
Vissza se' lő, jobb is neki már ott,
Itt hazája, háza összeomlott.
Régi kardját ő is felkötötte,
S mintha nem is ötvenéves volna,
Felkapott egy tüzes huszárlóra.
Együtt néztek szembe száz csatával;
Fia elhullt, ő maga is vérzett,
De lelkében mélyebb sebet érzett.
Várja férjét, várja édes apját,
De csak nem jő, a helyett egy éjjel
Im kozák had száguld szerte-szélyel.
Kifoszt, megöl úrnőt és cselédet,
A házat is nyomban rá felgyujtja,
Vér is, láng is a vad kozák utja.
Három éve immár, hogy ott gyászol;
Napról napra, jobban őrli a bú,
Omladozik, ha erősebb szél fú.
Most denevér, vércse, bagoly laknak,
Az se' lakik a szélső szobában,
Törmelékén bodza nő magában.
Régi fészkét aki fölkereste,
S megtalálva egy zugolyban épen,
Most is vígan fecseget, mint régen.
Ihszalag, moh, vadszőlő megszánja,
Hű részvéttel öleli át karja,
S mély sebeit fris zölddel takarja.
A remény is, sarjadva fris zölddé,
Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk,
S ígérhetne szebb jövendőt nékünk!