Arany János: Harmadik ének
,Nagy öklelő fáját hogy fölhányja vala |
Lajos király kérdi, vajjon kicsoda volna.' |
Ilosvai |
Ballagott kevélyen, el se volt fáradva;
Hajszála se görbült a nagy viadalban,
Nemhogy nehéz sebet kapott volna abban.
Nyargalódzik fejér lován a hirdető, |
Köntösén islóggal, arany-ezüst hímmel
Írva és kivarrva sok szép jeles címer.
Idegen bajvívók s mindenféle népek!
Nyílik a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására."
Monda, és kinyitván a magas korlátot |
"Megnyílt a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására."
Várja, hogy bajvívó valahonnan jőne,
Nyitva a sorompó és a rézkürt harsog,
De vitéz nem akad, aki vína harcot.
Szerbe-számba vette a hadieszközét - |
Felállt a király is, szégyenült haraggal,
És indulni készült a többi urakkal.
Patkók csattogása messziről hallatott,
A király megállott, az urak is szinte,
Nagyot várt a népség, mind arra tekinte.
Pej paripán vágtat egy iszonyú barát, |
Mely feje bubjától a sarkáig leér, -
Derekán keresztül kötve vastag kötél.
Mert levonta mélyen, egész az orráig,
Egyebütt takarja szakálla, bajusza,
Mint fejér zászlócska, szellőháton uszva.
Öklelő dárdája, melyet bal kezén hord. . . |
Olyan hosszu, mondom, de nem oly hajlékony,
Vendégoldalnak sem lenne biz' az vékony.
Jóval alul ér az a vaskos kengyelen.
Rezes volt valaha, most is látszik rajta,
Csakhogy a réz most már zöldet játszik rajta.
Kétfelől a kápán két tömérdek fegyver - |
Otromba két szerszám, ordasnál ordasabb,
Nem kímélte tőlük a cigány a vasat.
De hátra van még egy csudálatos szerzet:
"Ahol jő" nevetnek, akik arra néznek,
"Rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek!"
Balfelől belepte egy nagy öblös paizs, |
Teherkép emeli, nem ótalom végett,
Nem őróla szabták ahhoz a mértéket.
Rozsdás rőt fejével kandikál ki hátra;
Szélességre ugyan ásónak is elég
Lenne, ha elvágnák a hosszának felét.
Kétfelől a nyergen egy-egy szál parittya, |
Lóg le, mint valamely óriás bocskora,
Bennök egy-egy kő, mint a fejem akkora.
Ezek is megannyi szárnyas kopjafiak;
Vállán az öregnek van az erős kézíj,
Elszörnyed az ember arra csak ránézni.
Jobb kezében, amit nem várt esetre tart, |
Hosszu, görbe, széles - nagy az ő mivoltok,
Sömörként borítják véres rozsdafoltok.
Lassabban poroszkált a ló a teherrel,
Ellenben a másik, az ijesztő barát,
Csakhamar elérte a bámulók sorát.
Összenézett a nép, nézett, de hallgatott |
Mint mikor a Vörös-tenger kettéválván
Habjai csendesen ültek egymás vállán.
Kifakadt a népnek a nevető kedve,
Kifakadt s azonnal magas fokra hágott,
Üzvén az öregből sok bolond csúfságot.
Kérdi egyik: "Hogy' az ócska vasad, bátya? |
"Atyafi! eladó a hasadt tekenő?"
Rikácsol egy félhang: "Ugyan hozza elő."
Arra tán nem is kell vesztegetni a szót)
Egy betűig hallá, de tűntette magát,
Mintha nem értené a csufolók szavát.
Derekát azonban kezdte egyengetni, |
Virgonc legénysége is eszébe jutott,
Próbálta, ha tudná, amit akkor tudott.
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;
Néha meg-megrántá a zabolaszárat
S ijedtében majd leült a jámbor állat.
A pajzán suhancok méginkább nevették |
"Félre, félre, nyargal a szilaj paripa;
Fusson, aki futhat; ember-halál lesz ma!"
Káromkodni volna kedve, csakhogy nem mer,
Komoly ráncba szedi szemöldöke táját,
"Megvetem," gondolja, "a csufolók száját."
Ballag nagy-begyesen, a kacaj követi, |
Úgy se', mintha rozsdás sisakja helyére
Üstöt borítana borzas vén fejére.
Csüng előre-hátra fülek, farkak gyanánt,
Nadrága még birná, csakhogy, az átkozott -
Szörnyüség! a térdin hogy' megfogyatkozott.
Sárga csizmáján nincs egy mákszemnyi sárga, |
De a sarkantyúján van ám rozsda elég,
Tán bizony kincsásók a föld alatt lelék.
Egyszer csak megáll s nem megy se té, se tova:
"Co fel, sárga, co fel!" biztatja hiába,
Nem mozdúl a sárga, leragadt a lába.
Hátra tekint Bence: "Ejnye veszetthordtát!" |
Felejti mérgében, hogy félni kellene
S ily szavakat szórat a bosszuság vele:
Kik az embert fényes délbe' megtámadják, -
Léhűtő pocsék nép: ezelőtt húsz évvel
Bántatok volna így szegény jó gebémmel!
Birnám csak én is úgy, mint akkor, vén tagom. |
Most is megmutatnám ugyan, ki az ember,
Csak ne volna rajtam ennyi súlyos fegyver."
Egymást érik a nagy pajzson a kövek,
Kushad Bence vitéz, fejét aláhúzza,
Hogy valamiképen a kő be ne zúzza.
"Üssük, üssük, ott mász a tekenősbéka! |
Még tovább is folyna, ha a szörnyü barát
Meg nem hallaná az ingerkedők zaját.
Szólni ugyan nem szólt, csak kezével intett,
Öklelő dorongját magasra emelé,
Rázta fenyegetve a pajkosok felé.
S mint mikor vesszőjét sejtve a mesternek, |
Hirtelen elnémult a vihogó lárma;
Tőlük ugyan Bence akár fején járna.
Ki lovát ugratta a bajvívó helyen;
Nem kövér a pej ló, de csontjai nagyok,
Szép simára kefélt szőre pedig ragyog.
Kitetszik belőle, hogy nemes a vére, |
Kényesen hordozza az erős leventét,
Látszik, hogy az Isten sem hámba teremté.
Felhányta magasan a nehéz dorongot
S megkapá marokkal, - vagy tán meg se kapta
Csak, mint könnyü pálcát ujjain forgatta.
Zúgott a nehéz rúd, kavarván a szelet, |
Fényes karikát írt hegye a fegyvernek,
Mint ha tüzes üszköt csóválgat a gyermek.
A vitéz karoknak erejét csudálja,
Suttog babonáról, kételkedve morog:
Nincsen Istentől e szemmel látott dolog.
Van, ki a barátban Toldira ismerne, |
Másik úgysegélylyel állítja, hogy megholt
Az öreg Miklós, - ő temetésén is volt.
Szörnyíti erősen a csudás híreket,
Sőt, ha mástól nem hall, jobban esik neki,
Ha maga csinálhat és azt terjesztheti.
Egyik ezek közzül azt a mesét lelte, |
Elragadt a félsz, a sziveket eltelé, -
Még aki nem hitte, az is borzadt belé.
Ha már az ősz bajnok, Toldi, odavolna?
"Azt mondátok nekem, hogy a vén sas nem él:
De hol venné magát hasonlatos személy?
Akár nagy termetét és őszöreg fejét, |
Mindenhogy' csak a vén Miklóst lelem benne,
Ily szakasztott mása honnan is teremne?"
Látszott képükön, hogy zavarodva voltak,
Nem akadt közűlök aki szót emeljen,
Mindenik azt várta, hogy másik feleljen.
Végre monda egyik: "Hihető, hogy csak ál |
Hiszen bírja, bírja vén ember is vasát
De csak fiataltól telik e gyorsaság.
Urát is adhatom mindenkor szavamnak -
Nem soká élt, hogy az udvart idehagyta
Vakmerő goromba beszédnek miatta.
Elkövetett bűnét vette-e szivére? |
Akárhogy, akármint, de őt testi szemmel
Nem látta azóta földönjáró ember."
Ködöt vont szemére néminemü bánat,
"Tudom", monda, "tudom; emlékezem arra
Az oly sokszor megbánt - »távozzál« - szavamra.
Emlékezem, mikor voltam olyan gyenge, |
Mert zsémbes, de hű volt a vén Toldi nálam:
Keserű orvosság durva fakanálban.
Úgy emlékezem, hogy néki lett igaza,
Megbántam a dolgot, nemsoká hogy elment,
S hej örömmel adtam volna a kegyelmet:
De ti azt mondátok, már minden hiába, |
Mely hazugságot én most megbocsátanék,
Csak volna életben a régi szolga még."
De vidult azonnal, orcája kiderült:
Nemcsak látja már, hogy erősek az inak,
Mennydörgő szavát is hallja vén Toldinak.
Mert míg az urakkal a király szót váltott, |
Nem kerűli többször, kiáll a középre
S így rivalkodik a körülálló népre:
Mint a nyomtató ló, vagy a kerge állat?
Talán azt hiszitek, hogy útam-veszetten,
Szándékomon kívül csak idetévedtem
És azért kerengek, hogy a rést, amelyen |
Háborgós nyila! hát nem akad egy kölyök,
Aki szembeálljon, mikor víni jövök?
Most jőjön erejét fitogtatni, hadd lám!
Vagy talán odébb állt az országcímerrel,
Szégyellve, hogy ahhoz jut oly könnyü szerrel?
Ó! hogy ez a várhegy meg nem nyitja száját |
Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok, -
Védni azt a sírból járjon fel apátok?"
Félreáll az olasz, nem venné észre sem,
Hej dehogy mutatná magát víni késznek,
Csak ne szégyellné, hogy annyian ránéznek.
Felzökken lovára, amely szinte görnyed, |
"Vén pap, mit keressz itt? meguntad életed?"
"Olasz! neked hoztam utolsó kenetet."
Toldi a nyeregben jobbra-balra hajlong,
Jobbra, balra rántja tanult lova száját
S játszva kikerűli az olasz dárdáját.
Szúr aztán az olasz a semmin nagyokat, |
Cérnát vonna tűbe. . . épen mellette jár -
Csak, ahová kéne, fokába nem talál.
"Gyirkolom a lelkét! hát engem csúfol az?
Öklelő dorongját vállán hordja veszteg
Védd magad - mert véged, ha én hozzákezdek.
Elhibázza Toldit, mint előbb, a dárda, |
Kardot ránt az olasz - a szőrcsuklya reped, -
Megrémül a sok nép: "no barát, jaj neked!"
Szörnyet halna Toldi, egy igét se szólna:
De acél-sisak van a szőr-csuklya megett,
Másszor is kapott az oly ütést eleget.
Kardot ránt az öreg, de míg azt kivonja, |
Peng harmadszor a kard, elakad középen,
Csonka vaskó marad gazdája kezében.
Ahogy Isten bírni adta, oda szabja;
Féluton a kard-él az olasz nyakához,
Sose hal meg, ha e vágás nem halálos:
De látván, hogy eltört ellenfele kardja, |
És kiáltja Bencét, hogy ez egy heverő
Kardot a vitéznek hamar hozzon elő.
Most sokáig tartó vívás keletkezik:
Kar feszűl kar ellen, szablya szablyát penget; -
Egytestvér a két kard; hát egyik sem enged.
Kétszer csapnak össze, annyiszor pihennek; |
Maga Toldi is már ühmgetésre kezdi,
Látván, hogy erejét oly hiába veszti.
Hogy legény korában is számot tett volna:
Felfogá a másik a csapást, de élit
Egymásba rótta a két kard, szinte félig.
Nem birá az olasz kardját megtartani, |
Repül a hegyes kard szárnya-szabadjában
És billegve áll meg egy sorompó-fában.
Mert iszonyút vág most a barát feléje,
Olyat, hogy utána rándult maga ferdén
És csak kicsi tartá, hogy megmaradt nyergén.
Káromkodik egyet, ott van buzogánya |
Sejti amaz és a lóserényre fekszik,
Annak köszönje, hogy haláltól menekszik.
Vér fut a szemébe, részeg, de nem bortul,
Él, hal, neki mindegy, rohan a barátja,
Ágaskodik a ló, villámlik a dárda:
Mintegy el akarja ellenét gázolni, - |
Szügyének feszíti nagy öklelő fáját,
Úgy buktatja hanyatt a lovat s gazdáját.
És kivont fegyverrel az olaszhoz járul;
A király engedne: "Kegyelem!" kiáltja,
De elébb járt a vas, Toldi Miklós bárdja.
Maga lóra pattan, maga Bencének int, |
Megfélemlik a nép, csak bámul utána, -
Míg el nem csapódnak egy közel utcára.
Először csak egyes, kérdő hangjaival,
(Szálankint először; úgy lehet mondani;)
Felelet helyen is mind kérdést hallani:
"Ki volt ez? mi volt ez? ördög-e, vagy barát? |
Mért hódolni nem ment? vagy semmi szüksége
Földi jutalomra, földi dicsőségre. . .?
A hírnök azonban kürtjét megfuvallja:
Harsog tölcsér-szája a fonatos réznek,
Elcsitúl a lárma és mind odanéznek.
Felkiált a hírnök: "Ha van, aki meri |
Álljon elő bátran és ha igazat szól,
Jutalmát veszi a felséges királytól."
És meghajtva térdét így szól a királyhoz:
"Felséges uram, én esküszóval merem
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismerem.
Tegnapelőtt este én vittem neki hírt, |
Ettem, ittam vele, láttam is táncolni:
Sose menjek haza, uram, ha nem Toldi."
Kapott is jutalmul két szép nemestelket,
Hátraszól a király a nagyurak felé:
"Írjátok meg" úgymond "aranyos levelét."
Egyszersmind az urak közül kiválogat
Fényes öltözetű éltes embert sokat:
Toldi után küldi: híják nyomba' vissza:
Sehogy ott ne hagyják, szörnyen rájok bízza.
Ujjongatva ömlik Toldit fölkeresni,
Azt hinné az ember: tűz felé szaladnak,
Majd felfordul a vár, oly robajjal vannak.
A királynak sincsen kedve lent maradni; |
Nem bízik magához (föl is azért megyen)
Hogy a négy szem közzül kettő száraz legyen.