Arany János: Hetedik ének
Tart vala az asszony. . . nagy siralmat. |
Ilosvai |
Szomorú lőn neki csendes háza-tája,
Szomorú és siket: ahová, jól tudja,
Hire a fiának, ha volna, se jutna.
Azér' eltökélé hogy Budára menjen: |
Népek és országok utja metszi átal;
Szemfül ember ottan mindig ujat lát, hall.
Felkérni, hogy lenne szószóló fíáért,
Visegrádra menni, elébe járulni,
Egy kis ajándékkal lábához borúlni.
Rögtön is hozzálát, késedelem nélkül, |
Mezei munkának úgy is szűnt a napja:
Ami hátra van még, azt Bencére hagyja.
Amelyet magával hozott menyasszonyúl;
Nehezen nyiták ki, sorba vették hárman,
Kulcsa megfeledte a járást a zárban,
Toldiné felhajtja felső takaróját. |
Akkor vigyázattal, jobb kezét ledugva,
Keresgél fenéken valamit egy zugba.
Anyai jószága volt e párta néki,
Úgy szállott az mindég leányról leányra,
Bajos lenne hamar megmondani, hányra;
Gyémánttal, rubinnal a cifrája ékes, |
Odagörbül a lyány, lélekzetet sem vesz,
Szeme ragyogása a köveken túltesz.
Kerűlt napvilágra; összeillő, páros,
Melyeket a férje adott jegybe, Lőrinc,
Melyeket azóta kettős gonddal őriz.
Hamisan Etelke nagyanyja karjára |
Felrántá egészen, feljül a könyökén:
Maga Toldiné is mosolyogta, szegény.
Lefeszíté róla késheggyel a követ,
Drágakövet, gyöngyöt, mellyel ki volt rakva,
Ezt is, a többihez, kis kosárba rakta.
Arany láncot és még több ily csecse-becsét |
Betakarta osztán, szép fehér kendővel,
Sok-rét, hogy semmi ne hulljon ki belőle.
Széna-űlést töm az öreg Bence térde,
S od'adván a gyeplőt, egy suhanc legénynek
Bölcs tanácsaival nem látszott fösvénynek:
Ezt így kell, amazt úgy; mutatá, hogy lássa, |
Elmondá az útat, egészen Budáig:
Itt s itt hajszra, csára, tekerűl, szétválik.
Ostorával néha nagyokat suhintván;
Meg-megcsapta lábát a lógós lovának,
S megrántá a gyeplőst, hogy ne szaladnának.
Végre osztán felült a nemzetes asszony, |
Mellé unokája; míg egy leány cseléd
Be-lim-lomozá a szekér első helyét.
Nem méltó az ilyen tisztes krónikára;
Háza volt Miklósnak, oda szálla Budán;
Mint a magáéba kedves fia után.