Az utolsó öltés
Az utolsó öltés
Bűbájos Küsmödi minden kincséért el nem mozdultam volna édesapám mellől addig, míg a ködmön készült. Persze nem a ködmönre voltam kíváncsi, hanem a tündérre. Sohase láttam még tündért, noha sokat hallottam róla, és sehogy se tudtam elképzelni, hogy költözik az majd bele a ködmönbe.
Nem adtam volna egy fészekalja verébtojásért, ha Messzi Gyurkát kivallathatom a dolog felől, de hát a csodaködmönről nem volt szabad beszélnem. Így csak azt tudakoltam meg tőle nagy óvatosan, hogy látott-e már tündért igazában.
A nagy tudományú ember nagyon megsértődött erre a kérdésre. — Hát hogyne láttam volna! — mondta mérgesen. — Egyszer láttam egész közelről, de akkor se az volt. Mert a tündér olyan szerzet, hogy mikor már színről színre látja az ember, akkor már nem tündér, hanem köd a vízen, vagy szentjánosbogár a fűben, vagy citeraszó a jegenyefa hegyiben.
Ettől hát nemigen lettem okosabb. Szülémet is kérdeztem egyszer, mikor a padlást tisztogattuk, és szülém az ölébe vonva lekuporodott a nagy gerendára, és elkezdett halkan beszélni:
— Tudod, fiacskám, én akkor láttam legtöbbet a tündéreket, mikor te még egészen kicsike voltál, és a sütőteknőben ringattalak, és százszor is eldanoltam neked egyfolytában a „Júlia szép leány" nótáját. Olyankor még az egérlyukból is tündérkék táncoltak elő, és a pókfonalakon is azok hintáztak, lengedeztek-rengedeztek mindenfelé, és mind bekukkintott a kendőcske alá, amit az arcocskádra terítettem, hogy a legyek ne bántsanak. Azóta persze nem láttam annyi tündért, de azért még most is sokszor megképzenek előttem. Tudod, mikor az ember a kolduskákat megszánja, akkor is mindig fölcsillan előtte valami fényesség, azt bizonyosan a tündérek csinálják. Azt se felejtem el sose, hogy mikor egyszer aratáskor egy éhes-szomjas, anyjavesztett fürjfiókot megitattam a számból, hogy ringott az egész búzamező a tündérek lába alatt.
Ez már értelmesebb beszéd volt, mint a kukoricapásztor barátomé, s elhatároztam, hogy megpróbálok én is tündért látni, mielőtt ködmöntulajdonos válnék belőlem.
Először az öreg Báró cigánnyal tettem próbát, aki koldusabb volt akármilyen kolduskánál, s mindennap ott csoszogott el házunk előtt. Körülnéztem az udvaron, találtam egy rozsdás patkódarabot, s azzal kiálltam az árok szélére Báró cigányt lesni.
Nemsokára jött is az öreg a mezők felől, egy sovány malackát vezetett kötélen.
— Báró bácsi, Báró bácsi! — kurjantottam neki barátságosan. Báró bácsi szemmel láthatólag megrezzent, s körülnézett, mintha ürgelyukat keresne, amibe belesüllyedjen. De ahogy rám ismert, megbátorodott, s lekapva a karimátlan kalapját, odabillegett elém.
— Jaj, esem a sádat, Gergőkém, de rám ijestettél, ast hittem, azs Ábel pandúr tátog rám, annak van ilyen sép csirkevisításos hangja, mint teneked. Pedig olyan ártatlan vagyok ebben a malacskában, mint a ma sületett bárány. Tudod, nem látok mán jól ezzsel azs öreg sememmel, ostán beleakadt a lábam ebbe a kötélbe, fölvesem, húzsom magam után, hát csak most vesem ésre, hogy ezs a malacska van a végén. No de mánmost mindegy, nem kergethetem vissa világgá a kis ártatlant. Nem igazs, ifjú Árgyélus királyfi?
— Báró bácsi — vágtam a beszédjébe —, én megszántam magát.
— Megsántál? Igazsán megsántál? — nyújtotta felém a tenyerét. Hát astán mivel sántad meg a becsületes Báró bácsit, aranyos Gergőkém?
— Ezzel e — nyújtottam felé a patkódarabot, s kerekre nyitottam a szemem, hogy mind beleférjen a tündérek ragyogása.
De csak a karimátlan kalap csattant nagyot a hátamon, s a Báró bácsi haragos szeme villanását láttam.
— Hogy a varnyú mondja csecsebogyónak a semedet, hát ast hised, hogy minden koldusgyerek csúfot űzshet egy Báró csigányból?!
De ezt már csak fél füllel hallottam, mert igen igyekeztem belül kerülni a kisajtón, és nem várni be a tündérek sereglését.
„No, majd a fürjfiókkal több szerencsém lesz" — gondoltam magamban, s váltig kerestem a megitatni való fürjfiókot a búzamezőkön. Mindössze egyet láttam, az is csak ürgefiók volt, s esze ágában sem volt neki megállni.
Ahogy egy kicsit eltikkadva hazaértem, egyszerre csak rám kiabál a kamraajtóból a szülém öreg pulykája:
— Rudrud-rud-rud-rudrud-rud!
„Nini — ötlött eszembe —, hiszen nemcsak a fürjfiókot itathatja meg szájából az ember, hanem a pulykát is!"
Azzal szaladok a kúthoz, televeszem a számat a vödörből vízzel, nyalábra kapom a pulykát, húzom felém a bibircsókos kopasz fejét, a pulyka meg húzza vissza mérgesen, és kiabál veszettül:
— Rudrud-rud-rud-rudrud-rud!
Lehet, hogy ez olyasmit jelenthetett pulykául: „Eressz el, te bolondos gyerek, nem vagyok én szomjas, s ha már mindenáron jót akarsz tenni, inkább egy marék cserebogárral csemegéztess meg" — de nekem ugyan mondhatott szegény pulyka, amit akart, csak egyre nyújtogattam felé a számat.
A vége persze az lett, hogy az öreg pulykamadár nekidühödött, nagyot koppantott a vastag csőrével a homlokomra, s ahogy eljajdítottam magamat, föltaszított, rám ugrott, s úgy meggázolt, hogy még ma is sajog, ha rágondolok. Még szerencse, hogy édesapám az ablakon keresztül meglátta a viadalt, és segítségemre sietett.
— No — mondta nevetve —, most már látom, hogy tebelőled huszárnak kell lenni, ha katonasorba kerülsz.
— Miért huszárnak? — törülgettem a könnyemet.
— Mert lovon könnyebben elszaladhatsz az ellenség elől.
Elsírtam-ríttam aztán, hogy jó szándékom volt nekem a pulykával, azért akartam megitatni, hogy lássam a tündéreket.
— Ó, te bohóka — csóválta meg apám a fejét —, hiszen a tündérek a szívében laknak az embernek, s onnan röpködnek ki, ha kedvük tartja.
Ettől fogva aztán mindig ott ültem a műhelyszéken az édesapám lábánál, és egyre lestem, hogy mikor röpködnek már a tündérek.
— Majd az utolsó öltésnél — biztatott az édesapám.
De az utolsó öltés még nagyon messze levőnek látszott. Még szerteszéjjel hevertek a göndör selyemszőrű báránybőröcskék, melyekből a kincskereső gúnyának készülni kellett. Minden villanását láttam a görbe szűcskésnek, mely egybeszabdalta őket, s íróasztalom fiókjában ma is megvan még azon fényesen a nagy szűcstű, mely hetekig bujdokolt köztük, hol elveszve, hol felcsillanva, mint egy játékos napsugár. Magam törtem és áztattam a bársonyos diófagombát, mellyel aranybarnára festettük a fehér bőröket, míg szülém a színes irhák legszebbjeit válogatta össze. A varázsfüvek, amiket én szedegettem össze erdőn-mezőn, finom selyemszállal kivarrva mind rákerültek a ködmönkére, a legszebbre, amely Márton szűcs műhelyében valaha készült. Volt rajta kökörcsin és varádicskóró, búzavirág, és az alját sárga peremérvirág szegte be, a mi szegényes kertünk egyetlen ékessége, az apám legkedvesebb virága. Sokat nézegetett rá kedvtelve az ablakból:
— Látod, fiam, ez a szegény ember virága. Igazi tűrömvirág. Egyformán eltűr esőt, napot, hideget, meleget, mindig mosolyog, soha nem kényeskedik.
Utoljára rákerült a ködmönre az öreg malomház is a félrecsapott süvegével.
— Ez azért van, hogy akármerre jársz-kelsz a világban, mindig a szülőházadban melegedj — nézett rám apám a sugárzó barna szemével, amelyből úgy áradt a meleg, mint a napvilágból.
Hanem a ködmöntündér csak nem mutatkozott, akárhogy lestem. Pedig a hajnali csöndben sokat kikukucskáltam a homlokomra húzott paplan alól, de csak őket kettejüket láttam, amint a gyönge mécsfénynél szótlanul öltögettek a ködmönön. A lefoszlott selyemszőrök úszkáltak körülöttük a levegőben, a mécsfény beszivárványozta őket — láthattam volna gondoktól barázdált, mégis szelíd mosolyú fejük körül a glóriát.
De én csak azt láttam akkor, hogy lassan készül a ködmön, amelynek el kell szakadni, hogy engem kincses nagy úrrá tegyen. Türelmetlenül kérdeztem, mi híja van még.
— Még csak a gombot kell megcsinálni — csitított apám.
A gomb is a magunk termése volt. Az udvarunk eperfájának ágából faragta apám, és bevonta zöld szegővel.
— Ez lesz az utolsó öltés — mondta mosolyogva —, hívd be csak anyádat, ő hadd adja rád először.
Anyám a kertben gyomlálgatott, lelkendezve hívtam be. Nem akartam elszalajtani a tündért, aki ott lebeghetett már valahol a műhelypad körül.
— Mindjárt, gyerekem — szólt vissza szülém —, csak ez az egy-két szál csikófarok van még, ezt már nem hagyom itt. Inkább gyere te is, lelkecském, majd hamarabb kiszaggatjuk.
Nem telt bele egy fohászkodásnyi idő, amikor összefogódzkodva, nevetgélve beléptünk a szobába.
— No, megvan-e már az utolsó öltés? — csacsogtam már a küszöbön.
Az utolsó öltés már megvolt, de Márton szűcs azt már nem mondta meg. Szép nyugodtan ült a padon, a feje egy kicsit jobb vállára billent, az ajkára egy kicsi selyemszál tapadt, ahogy a fogával tépte el a cérnát az utolsó öltés után.
Sikoltva térdepeltünk elé, és csókoltuk lecsüngő kezeit, melyekkel gyöngéden tartotta a térdeire leterített, teljesen kész ködmönt. Jobb keze még mozdult egyet, a szeme mintha rebbent volna még, s térdeiről a ködmön lecsúszott a vállamra.
Az öreg Titulász doktor, akiért engem szalajtott el édesanyám, most is levette a szemüvegét, úgy hajolt le apámra. Aztán megsimogatta a fejemet, és azt mondta; szívszélhűdés!
Akkor hallottam először ezt a szót, nem értettem, mit tesz, de mégis megnyugodtam tőle.
„A tündérek a szívben laknak, azt mondta apám. Most az ő szívéből kiköltözött a tündér, és beleköltözött a ködmönbe" — ezt gondoltam magamban, és azt hittem, hogy ez nem is lehetett volna másképp.
