Fekete Lajos: A harcos Trójára visszanéz
Fekete Lajos: A harcos Trójára visszanéz
Bizony különös is, ha elgondolom,
hogy a kulcs csikorog, fordul,
én meg csak számolok: egy... kettő... három...
s mögöttem a léces kiskapu csöndben bezárul.
Egyszer ha elcsitul nyugtalan életem
két idegen ember jön majd hozzám
s számol: egy... kettő... három... és rámboritanak
egy fekete födelet
és részemre minden volt-, múlt-világ bezárul.
De most, - egy forró vérű, zajgó életet
zárok le magam mögött amikor este
két lábamat ingató roggyanással
a kapuban megállok s magam mögött
a vén parázna város fiatal életemre vágyó
minden falánkságát szótalan kizárom...
Aztán a kültelki udvar csendes sötétjéből
a városra,
az égalját piritó kábult lázbetegre
mint az égő Trójára csak úgy nézek vissza.
Kis békességem itt, szinte mese, álom,
(kerekes kútból húzzuk a vizet,)
és erős a hitem, erős az én váram,
kis szobakonyhás, jó nyomoruságom...
Mert szobakonyhás, jó nyomoruságom elrejt,
betakar s jajszókkal teli hideg éjtszakákon
lecsukja halkan szemérmes, mély ablak-szemeit
és el nem árulná egy egész világért,
hogy előttem e rejtett kicsi zugban,
a szobakonyhás, jó nyomoruságban
egy derék, öreg börtönőr lakott...
Csak éjtszaka, ha kioltom a lámpám
és a szobában mozdulnak a holtnak hitt falak,
hallom, hogy a volt-lakónak dübörög a lába,
jár-kel a szobában a börtönőr és számol:
egy... kettő... három...
Aztán rámhajol, megnéz, - alszom-e,
mert hajnalodik, virrad
s künn nagyobb rabtartó leskel rám: a város!...
hogy a kulcs csikorog, fordul,
én meg csak számolok: egy... kettő... három...
s mögöttem a léces kiskapu csöndben bezárul.
Egyszer ha elcsitul nyugtalan életem
két idegen ember jön majd hozzám
s számol: egy... kettő... három... és rámboritanak
egy fekete födelet
és részemre minden volt-, múlt-világ bezárul.
De most, - egy forró vérű, zajgó életet
zárok le magam mögött amikor este
két lábamat ingató roggyanással
a kapuban megállok s magam mögött
a vén parázna város fiatal életemre vágyó
minden falánkságát szótalan kizárom...
Aztán a kültelki udvar csendes sötétjéből
a városra,
az égalját piritó kábult lázbetegre
mint az égő Trójára csak úgy nézek vissza.
Kis békességem itt, szinte mese, álom,
(kerekes kútból húzzuk a vizet,)
és erős a hitem, erős az én váram,
kis szobakonyhás, jó nyomoruságom...
Mert szobakonyhás, jó nyomoruságom elrejt,
betakar s jajszókkal teli hideg éjtszakákon
lecsukja halkan szemérmes, mély ablak-szemeit
és el nem árulná egy egész világért,
hogy előttem e rejtett kicsi zugban,
a szobakonyhás, jó nyomoruságban
egy derék, öreg börtönőr lakott...
Csak éjtszaka, ha kioltom a lámpám
és a szobában mozdulnak a holtnak hitt falak,
hallom, hogy a volt-lakónak dübörög a lába,
jár-kel a szobában a börtönőr és számol:
egy... kettő... három...
Aztán rámhajol, megnéz, - alszom-e,
mert hajnalodik, virrad
s künn nagyobb rabtartó leskel rám: a város!...
