MÓRICZ ZSIGMOND: SZOMBAT ESTE
MÓRICZ ZSIGMOND: SZOMBAT ESTE
Ez egy szerencsés szombat volt. Szép november vége van. Még egy munkát sikerült kapni. Hétfőn kezdenek a munkába, de szombaton volt a szerződés aláírása és jó nagy csomó pénzt kapott a mester.
Ahogy megkapta, ment a fakereskedőhöz, mingyárt kiválogatta a rengeteg fát, deszkát. Csak a szépit, csak a javát. Mikor besetétedett, azt mondta:
– No, Feldmesszer úr, feljött már a vacsoracsillag? Akkor szóljon a feleségének, hogy jöjjön ki.
– Minek?
– Mi köze ahhoz magának. Híjja csak ki.
A fakereskedő felesége behallotta az udvarról a szóváltást s kilépett a kis ház konyhájából.
– Mi az, mester úr?
– Jöjjön csak naccsága, jöjjön csak ide közelebb, tartsa a kötőjét.
A fakereskedőné ismerte a kis mestert, hogy mindig tele van tréfával, gondolta, valami mogyorót, vagy effélét akar adni a gyerekeinek, odament s nevetve emelte fel s fogta össze a kötényét.
A mester belemarkolt a jobbzsebébe s kivett egy nagy marék ezüstpénzt s beledobta.
– Mi ez? – nevetett a fakereskedő is, a felesége is.
A mester nagyon nevetett. Magas homloka a hidegben fénylett és kék szemei ártatlanul viritottak.
– Nem adom magának, – fordult a kereskedő felé, aki fekete szakállát vakargatta. – Hanem a feleségének. Így legalább jó helyen van. Ne adja oda az urának, – kiáltott most rá az asszonyra. – Vegyen a gyerekeknek rajta valamit.
Nagyon mulattak ezen a furcsa lefoglalózáson.
– Nem is tudja, mennyit adott, – mondta a kereskedő.
– Olvassák meg, osztán írják be a nagy könyvbe. No isten áldja, én már megyek.
Evvel vidáman megbillentette a kalapját, aztán lehúzta azt betyárosan a szemébe s elbillegett, mint egy kis kuruc.
A kereskedő meg a felesége úgy nevettek, hogy a szemük is könnyes lett s az asszony azt mondta németül:
– Nem is adom oda neked. Igaza van a mesternek, sose adsz a gyerekeknek.
A mester azonban nagy derülten végig ment a nagy utcán s egyenesen hazament.
– Hé, puják, – kiáltott be, – mind itthon vattok?
– Igen, – visított egy kicsi.
– No ájjatok össze, de hamar. Jösztök velem.
A felesége kinézett a házból.
– Hova?
– Semmi közöd hozzá. Viszem a kocsmába.
Az asszony elszörnyedt. Mert olyan volt, hogy mindig komolyan vett mindent.
De az ura nem jött be, csak kiabált a fiaira, mind a hatnak végig kiabálta a nevét s azok kíváncsian és nevetve sürögtek kifelé. Letették a könyvüket, abba hagyták a tanulást, úgyis setét van már és körülvették az apjukat.
– No gyertek velem.
Kimentek az utcára.
– Álljatok sorba.
Azok már tudták, hogy kell sorba állani s széltében elfogták az utcát, úgy mentek középen a kocsijárón.
A mester büszkén ment köztük, jobbról is három, balról is három fia.
Szembejött a főszolgabíró. Messziről kiáltott neki:
– No főbíró uram, hogy vág a bajusz?
A főbíró, kit Bajusz Györgynek hívtak, nevetett.
– Mikor lesz magának ilyen hat fia, – szólt enyhítve a mester.
– Nekem soha, – nevetett a főbíró, s jókedvvel mustrálta végig a kis sereget.
– Nem is híjják akkor magát semminek, még ha alispán lesz se.
Evvel tovább mentek. Nem igen messze, csak a tizedik házig. Ott volt egy cipőkereskedés, annak irányitotta lépteit a mester.
– Gyertek be.
Belépett a kis boltba, amely a mennyezetig tele volt tömve skatulyákkal telerakott polcokkal.
– Jóestét, Vájsz úr.
– Jó estét kívánok, van szerencsém, mivel szolgálhatok, mester úr?
– Mivel? Mit gondol, mivel? Ostornyelet akarok magánál venni? Adjon csak cipőt.
– Melyik úrfinak.
– Urfi. Fenét úrfi. Akkor volna úrfi, ha úr volna az apja.
– Hát melyiknek?
– Melyiknek. Mindnek. Mind a hatnak.
A kereskedő összecsapta a kezét.
– Csak nem ment el az esze, mester úr. Csak nem akar hat pár cipőt venni.
– Nem bizony, mert hetet akarok. Van nekem otthon még egy kisjányom is, annak is viszünk.
– Ó vé, – kiabált a kereskedő, – ez borzasztó, hét pár cipő.
A mester nevetett.
– Tán nincs is annyi.
– Van, van, de hát ez könnyelmüség. Hét pár cipőt. Mit tetszik gondolni. A mai világba.
– Ne beszéljen sokat, hanem szedje lefele.
A boltos aztán nekilátott és sorra szedte, bontotta a papírskatulyákat.
– Csak jó nagyot, hogy beleférjen lábastul.
Megnyomogatta a gyerekek lábát a cipőben, hogy a lábujj előtt van-e még hely. Ha nem volt, akkor könyörtelenül kicseréltette egy számmal nagyobbra.
Közben bejött a boltos felesége, hozta az égő lámpát. Az is neki látott a segítségnek, turkáltak, válogattak a jó veresszínű lóbőrcipőkben. Darabja volt két forint ötven, meg három forint.
A végén belemarkolt a baloldali zsebébe s odadobott az asztalra egy csomó pénzt.
– Válogassa ki belőle, amennyi kell.
A régi cipőket belerakták az üres skatulyákba, úgy indult a hadsereg visszafelé. Valamennyinek a lábán viritott a szép kemény verescipő, mintha valamennyi bükkfából készült volna. A gyerekek büszkék voltak, kacarásztak, de az apa rájuk szólt:
– Hogy mentek az utcán. Csend legyen. Bekisér a rendőr. Menjetek előre, hadd lássam, hogy léptek.
A gyerekeknek muszály volt előre haladni s ő megnézte a lépésüket.
– Te Gazsi, te csámpás vagy. Te összekoszpitolod a lábad. Hogy lépsz? Minek ütöd meg a jobblábaddal a balt, mikor mégy. Veszek egy baltát, levágok abból a ballábból, ha az neked útba van.
A legnagyobb fia elvörösödött, hogy az öccsei előtt megszégyenítette az apja s olyan szélesen kezdte vetni a lábait, mintha árok két szélén menne.
Hazaértek. Az anya már kinn volt a tornácon, várta őket. Gondolta ő már, hogy hova ment az ura a gyerekekkel, meg utánuk is nézett. Volt öröm.
– Magadnak nem vettél, lelkem? – mondta az urának.
– Á, még az enyim jó. De itt a kislányé, nesze, húzd fel a lábára.
Bizony, magunknak ha nincs is, gondolta az anya, csak a gyerekeknek legyen.
A kisebb fiúk mind kiszaladtak az udvarra az új cipőben, de még az utcára is. Jég volt a síkos úton és csúszkálva ereszkedtek le a Hécén.
De pórul jártak, mert lent lakott a Bábagödre felett egy talpaló suszter, mikor meglátta a csúszkáló fiúkat, kiállott az utcai kapuba s rájuk kiabált:
– Nem mentek haza rögtön. Látom, új cipőtök van. Máris elkoptatnátok. Aztán lehet talpalni. Apátok meg keresheti a sok pénzt.
Nem hagyta abba a lármát, míg a gyerekek haza nem mentek.
Éppen jókor, mert vacsorához kiabálták őket.
Mikor a nagy asztalt körülülték s az anyjuk a jó friss csuszát felhozta az asztalra, belépett Grünfeld, a fűszeres.
– Jó estét kivánok.
– Adjon isten, Grünfeld úr.
De a boltos csak állott az ajtóban s nézte a vacsorázó vidám társaságot.
– No jöjjön már közelebb. Mit néz.
A fűszeres csak összekulcsolva tartotta a kezét és sokáig nem tudott szóhoz jutni.
– Hát maguk vacsorázni szoktak?… – mondta végül.
– Miért? Hát maguk nem szoktak? – kacagott rá a mester. – Szomszéd!
– Ó, ó… az volna a borzasztó… Ki győzné azt…
– Hiszen magának is sok gyereke van, mit ad nekik estére?
A boltos csöndesen, szelíden mondta:
– Imádkozzanak és feküdjenek le.
Erre az egész család hallatlan kacagásban tört ki. A fiúk kiugráltak az asztal mellől s levetették magukat az ágyra, sarokba, hemperegtek a nevetéstől.
– Bizony, – mondta a boltos, – uzsonnára kapnak egy csésze kávét, ilyenkor meg mind mennek lefeküdni. Nem lehet máskép ennyi gyereket felnevelni.
– No jól van, Grünfeld úr, – mondta a mester, – itt van egy pengő törlesztésre.
– Egy pengő? Mit csináljak vele?
– Irja be… Lássa, tudom én, hogy azért jött, mert meghallotta, hogy pénz van a zsebembe. Hát egy pengőt törlesztek.
– Ó jaj, harmincnégy pengő a kontó. Legalább tizet adjon szomszéd ur.
– Nézze, Grünfeld úr, magának nem kell törlesztés. Mire az magának. Maga imádkozik, osztán lefekszik. Ha a gyerekeinek vacsorát adna, akkor most kifizetném az egészet, de igy nem adok többet, csak egy pengőt.
– No ne tréfáljon velem mester ur, szomszéd ur, kedves jó szomszéd ur. Annyi gyerekem van, hogy neveljem, ha mindig csak kontóra vesz mindenki.
– Hiába istenkedik, nem kap egy büdös megveszekedett krajcárt se. Ha megigéri, hogy vacsorát ad a gyerekeinek, akkor adok még egy pengőt.
