FENYŐ LÁSZLÓ: JÓ ÉS ROSSZ
FENYŐ LÁSZLÓ: JÓ ÉS ROSSZ
Ember, ha azt akarod: elmosódjék
bennem alakod, elfelejtselek:
légy jó hozzám s Jó hálátlanja én
emlékeimből úgy kiejtelek
mint homokot a szita. Csak az érdes,
csak a sebző kavics, a törmelék
keményje akad fenn hálós szövetjén
emlék-szitámnak – bánts hát, légy gonosz,
alázz meg, vess gáncsot, tépd meg ruhám,
vagy csak egy könnyű, rajzos karcolást,
futó, könnyelmű karcolást ahol fáj:
testemként koporsómig égni fogsz
s ha nő vagy és siker vagy, csak tagadd meg
magad, mert ami megtagadja
magát előlem, nem felejthetem.
bennem alakod, elfelejtselek:
légy jó hozzám s Jó hálátlanja én
emlékeimből úgy kiejtelek
mint homokot a szita. Csak az érdes,
csak a sebző kavics, a törmelék
keményje akad fenn hálós szövetjén
emlék-szitámnak – bánts hát, légy gonosz,
alázz meg, vess gáncsot, tépd meg ruhám,
vagy csak egy könnyű, rajzos karcolást,
futó, könnyelmű karcolást ahol fáj:
testemként koporsómig égni fogsz
s ha nő vagy és siker vagy, csak tagadd meg
magad, mert ami megtagadja
magát előlem, nem felejthetem.
Gyerekkoromnak fülledt éjei,
szobánkon lógó bűzös félhomály:
a petróleumlámpa küzködő
világa, nyáron bogarak inogtak
körében s én e vékony s vastagabb
neszekre káprázottan felfigyeltem:
koraérett, boldogtalan fiú
a pamlagon, míg függönyös-ágyában
nagyobb hugom s anyám mellett a kisded
aludtak, álmuk síma habverés –
mi indult innen el, micsoda rossz?
hogy emlékszem a vaskályha füstjére
és proletár-csendéletére az
asztalnak, vacsora utáni züllött
maradékával, foltos abroszán
pohár víz, csorba tányér, a kidőlt só
s a vakolatjuk-hullató falakra
emlékszem és a kis dézsára, melyben
– térdünk arcunknál – fürdetett anyánk – –
mi indult innen el, micsoda rossz?
szobánkon lógó bűzös félhomály:
a petróleumlámpa küzködő
világa, nyáron bogarak inogtak
körében s én e vékony s vastagabb
neszekre káprázottan felfigyeltem:
koraérett, boldogtalan fiú
a pamlagon, míg függönyös-ágyában
nagyobb hugom s anyám mellett a kisded
aludtak, álmuk síma habverés –
mi indult innen el, micsoda rossz?
hogy emlékszem a vaskályha füstjére
és proletár-csendéletére az
asztalnak, vacsora utáni züllött
maradékával, foltos abroszán
pohár víz, csorba tányér, a kidőlt só
s a vakolatjuk-hullató falakra
emlékszem és a kis dézsára, melyben
– térdünk arcunknál – fürdetett anyánk – –
mi indult innen el, micsoda rossz?
Tudom, becéztek hajdan engem is,
de sem a kézre, sem a szóra nem
emlékszem, újra-élni nem tudom
símogatásuk, oly valószinűtlen
ködökben alszik az a messzi jó
s később is jó volt hozzám ez vagy az:
nem emlékszem – ámde felejthetetlen
első eszmélő fájdalmam, hogy én
vagyok a leggyöngébb mind a fiúk közt
a játszótéren és az óvodában
és figyelmeztet jobbszemem felett
japánosan a gyéren nőtt szemöldök
vastámlájára a körúti padnak
amellyel együtt a földre zuhantam:
a műtőkés hideg szemébe akkor
néztem először – s felejthetem é
könyörgő két kezem: Isten, mulaszd el
rólam ez erjedő zavart, amelynek
értelmét nem tudom, csak hogy erősebb
nálam s legyőz mindújra – jaj nekem:
ó, öngyilkos, elájult éjszakák,
ó, áhitatba fúló remegés.
de sem a kézre, sem a szóra nem
emlékszem, újra-élni nem tudom
símogatásuk, oly valószinűtlen
ködökben alszik az a messzi jó
s később is jó volt hozzám ez vagy az:
nem emlékszem – ámde felejthetetlen
első eszmélő fájdalmam, hogy én
vagyok a leggyöngébb mind a fiúk közt
a játszótéren és az óvodában
és figyelmeztet jobbszemem felett
japánosan a gyéren nőtt szemöldök
vastámlájára a körúti padnak
amellyel együtt a földre zuhantam:
a műtőkés hideg szemébe akkor
néztem először – s felejthetem é
könyörgő két kezem: Isten, mulaszd el
rólam ez erjedő zavart, amelynek
értelmét nem tudom, csak hogy erősebb
nálam s legyőz mindújra – jaj nekem:
ó, öngyilkos, elájult éjszakák,
ó, áhitatba fúló remegés.
S a lányok! Nem kiktől kaptam-vehettem,
az első mosoly, melynek fodrozó
patakvizéből gyáva arcom és
szennyes kamasz-szakállam visszarémlett
mint bűntudat, az első taszító n e m,
ha tudta volna az a lány, hogy akkor elcsúszott szava míly sötét hegyomlást
zudít, talán kegyes lett volna hozzám.
S a többiek? Mint a gyilkos, kinek
első golyója ölt már és a többi
csak megőrült kezének gépies
ismétlése, nem öl: így a megőrült
sors ismételte nemjeit, nem és nem,
oly reszkető térdekkel mentem én
e sok nem közt bolyogva-tévelyegve
mint végeláthatatlan őszi erdőn
éjszaka, lassan sustorgó esőben,
alattam a tört lomb recsegi: nem
és fenn a gyertya nélkül kiterített
éjjel, a fátyolozott hangu szél,
homlokomon kopogja az eső
s odaverve egy-egy nedves ág
a szónak külön nyomatékot ád:
nem és nem és nem és nem és nem és – nem,
bolygó zsidó, hogy nem lesz sohse vége –
de én tudom, hogy nyílik valahol
egy patakhangú, holdsütötte tisztás
hol nem-roncsolta sebeimre
egy gyógyító igent kapok,
egyetlen egy felejthetetlen
és tán tüstént elfeledett
igent, mely mindennel kibékít:
Igen – suttogom én aléltan,
Igen – mondja ő szenvedélyesen
s egyek leszünk ott ez igenben
mint az emlő és az emlőre forrt száj:
dajkám, halál.
az első mosoly, melynek fodrozó
patakvizéből gyáva arcom és
szennyes kamasz-szakállam visszarémlett
mint bűntudat, az első taszító n e m,
ha tudta volna az a lány, hogy akkor elcsúszott szava míly sötét hegyomlást
zudít, talán kegyes lett volna hozzám.
S a többiek? Mint a gyilkos, kinek
első golyója ölt már és a többi
csak megőrült kezének gépies
ismétlése, nem öl: így a megőrült
sors ismételte nemjeit, nem és nem,
oly reszkető térdekkel mentem én
e sok nem közt bolyogva-tévelyegve
mint végeláthatatlan őszi erdőn
éjszaka, lassan sustorgó esőben,
alattam a tört lomb recsegi: nem
és fenn a gyertya nélkül kiterített
éjjel, a fátyolozott hangu szél,
homlokomon kopogja az eső
s odaverve egy-egy nedves ág
a szónak külön nyomatékot ád:
nem és nem és nem és nem és nem és – nem,
bolygó zsidó, hogy nem lesz sohse vége –
de én tudom, hogy nyílik valahol
egy patakhangú, holdsütötte tisztás
hol nem-roncsolta sebeimre
egy gyógyító igent kapok,
egyetlen egy felejthetetlen
és tán tüstént elfeledett
igent, mely mindennel kibékít:
Igen – suttogom én aléltan,
Igen – mondja ő szenvedélyesen
s egyek leszünk ott ez igenben
mint az emlő és az emlőre forrt száj:
dajkám, halál.
