KÜRT PÁL: LENDVAI ISTVÁN: FÁKLYAFÜST
KÜRT PÁL: LENDVAI ISTVÁN: FÁKLYAFÜST
Az új magyar zene hatalmas nekilendülési íve a népdal együgyű erejének műzenébe való sajtolásával tudott az egyetemes művészetnek elkülönböztetően magyart és újat nyújtani, bizonyítva, hogy mekkora mélységű erőforrást kölcsönöz az egyetemes kereső művészet számára a talajban szunnyadó mentális művészi kibányászása. Valahányszor népdali elemekkel és fordulatokkal szaturált versek kerülnek elénk, meg kell kérdezni: miért nem fordul az új magyar verselés is, rendszeresen és tudatosan, a népművészet primitív kutjaihoz? Akadt nagy számmal az utóbbi évtizedek termelésében egy-egy vers vagy ciklus (nem számítjuk ide azokat, melyek egy bizonyos provincializmusban látják a magyar specifikumot), amely megmerítette ezt a hallatlan koncentráltságú forrást, de egyik sem a tiszta művészi lehetőség kedvéért, hanem a mondanivaló diktandójára.
A Lendvai-versek is ilyenek. Nagy ritmusbeli erejük szemlélteti azt az óriási hevességű robbanóanyagot, melyet a népdalokból átplántált képzeletvilág szolgáltat a műversnek. Pedig ez Lendvainál nem nyelvtani ritmus csak, hiszen a tiszta gondolatmenet szempontjából az ő versei zaklatottak és zavarosak, inkább egy belső, fogalmilag meghatározhatatlan ritmus adja az erejüket és ehhez elsősorban ezeknek az elemeknek a csodálatos beilleszkedése segíti hozzá.
De Lendvai is a témái kedvéért kereste azt, amit a zene ettől függetlenül, tehát minden magyar földből kiserkenő művészi élmény megvalósításához magába olvasztott. Hiszen Lendvai legtöbb versét annak szenteli, amit így hívunk: a magyarság titkai. A háború szörnyű gőzölgése még ezerszerte borúsabbá, sebesebbé, jelenvalóbbá varázsolta a magyar tragédiákat. Üszkös csóvaként világolt ez mindenkor a magyar költészet fölött, fog is mindig s hogy 1917-ben akadt verselője, ne csodáljuk...
A Lendvai versek zaklatott voltát különben egy, gondolatbeli meghatározottságon túlnövő expressziós törekvés teszi és lendíti nem egyszer át, a leegyszerűsített látás salaktalan kifejezéséhez (Csonka Ének). Erős dikciójú verseiben is (a két Magyar Rapszódia), a népies elemek fordítják a verselési ritmust befelé, a lényeghez. Már ott, ahol nem magyar témákat keres, mások az eszközei s bár bennük ugyanúgy igyekszik a víziós művészet őskövetkezetlenségéhez hozzágyökerezni, belső ritmikája gyakran kihagy (a szebbek: Csönd, Üzenet, Álom, Testvér). Az egyetlen népdal szerűen megcsinált igen erős verse az utóbbiak között: Chanson Macabre.
...Lendvai István felől is várhatjuk verselésünknek tartalmi esetlegességeken túl való magyar elem-gazdagítását.
