I. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY SZERETETE?

Full text search

I. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY SZERETETE?
I. Ferenc császár és király sok viszontagságon ment keresztül, úgyhogy nagyon megélesedett az esze. A szerencsétlenség a legjobb köszörűkő.
De ha a pesszimisták szerint minden jónak van valami rossz oldala, bizonyára kell, hogy egyszersmind jó oldala legyen minden rossznak, s így lőn, hogy mikor a szövetséges hadak leverték a féktelen titánt, I. Napóleont, roppant hadisarcot vetettek ki a franciákra, amiből csinos, kerek summa jutott az I. Ferenc országaira is. E hadisarc ugyanis, mint a Napóleon által elkövetett dúlások enyhítésére szánt összeg lett Európa előtt indokolva.
I. Ferenc így okoskodék magában: »Ez a pénz voltaképpen engem illet.« Pedig neki csak az arcát dúlták fel a napóleoni hadjáratok.
Tíz évvel nézett ki idősebbnek, mikor a háború után megjelent Pozsonyban, ahol nagy számításokban törte fejét a városi magisztrátus; még éjjelenkint is gyertya égett a városházán. Kárfelvételeket eszközöltek, addáltak, kombináltak, sokszoroztak, extraháltak, egy szenátor (Kozsehuba István uram) bele is bolondult – míg végre kisütötték napnál világosabban, hogy a hadisarcból a károk arányában éppen kétmillió illeti meg Pozsony városát. Ennélfogva hármat kell kérni a császártól, akkor talán kapnak másfél milliót.
Gyönyörű latin orációval járult tehát a legfelsőbb úr színe elé a tanács, Schranek Mihály polgármester uram vezetése alatt, előadván a tűrhetetlen nyomort, melyet a háború okozott a koronázó ősvárosban, mély alázattal esedezve, kegyeskedjék ő királyi felsége odahatni, hogy a rájok eső hárommillió sürgősen kifizettessék.
A király csodálkozó szemeket meresztett a tanácsbeliekre s némi zavarral kérdé:
– Valóban annyi volna a szenvedett kár?
– Igen, fölség.
– Szomorú, nagyon szomorú atyai szívemnek – mondá fájdalmas, tompa hangon. – Ami a pénzt illeti…
Megakadt, más szavakat keresve – de hasztalan; abba kellett hagynia a mondatot.
– Természetesen – folytatá – vannak sebek, kétségtelenül ejtettek sebek, és ezen sebek különfélék…
(Pedig csak kétféléknek tartotta; olyanoknak, melyek maguktól gyógyulnak és olyanoknak, amik gyógyíthatlanok: tehát egyikre sem kell tapasz.)
– Igen, amint mondottam, dilectissimi, vannak sebek, s nekem szinte jobban fájnak, mint kedvelt népeimnek, de a pénznek… igenis, azon úgynevezett hadisarcnak már van helye…
(S valóban volt már helye, mégpedig elég tág és alkalmas helye – az angol bankban.)
Szenátor uraimnak arcát halotti sápadtság borította el e kijelentésre. Végső próbául térdre vetették magukat az uralkodó lábainál, s reszketeg hangon rebegé Kolárik Mátyás uram:
– Felséges császár és király! Inkább vágassa ki tövestül a nyelvünket fölséged, mintsem hogy el kellene vele beszélnünk e lesújtó választ odakünn, tönkrement polgártársaink előtt.
A király megütődék kissé e különös szavakon és föllépésen, s jóságosan lágyra fordítá hangját:
– No, no dilectissimi, nem úgy kell azt fölvenni. Az állam követelményei sokfélék. E követelmények parancsolnak. A pénznek sok helye van. De isten kegyelméből egyéb eszközök is állnak még rendelkezésünkre, s szeretett Pozsony városunkat bizonyára nem engedjük rövidséget szenvedni.
Halk, tiszteletteljes »vivat« szakadt fel az éledező polgárok ajkairól.
– Pozsony városa nyugodt lehet – fűzé odább szavait nyájasan. – Különös súly lesz fektetve, hogy más módon kárpótoltassék azon összeghez megfelelően. Sőt, örömmel állíthatjuk, hogy a Pozsonynak szánt adomány értékesebb, becsesebb és kedvesebb lesz nektek, mint ama pénz, melyet kértetek. Egyébiránt adjátok át királyi üdvözletünket küldőiteknek.
Sugárzó arccal távozott a küldöttség, széthordva a hírt villámgyorsan mindenfelé, hogy a király nem adja meg ugyan a milliókat, hanem ad helyettük egyebet, valami többet érőt. Lett ujjongás, öröm, éljenző tömegek a nádori palota előtt, ahol a király szállt, este fáklyászene, kivilágítás, transzparentek »a legjobb király«, »Pozsony atyja« stb. feliratokkal.
S azután is hetekig, hónapokig lázban volt a város. A szíveket a várakozás feszítette, a kíváncsiság pedig csiklandozta. A jámbor polgárok nem beszéltek egyébről se otthon, se a kocsmákban, csak a király adományáról. Hányták, vetették, találgatták: »Ugyan mi lesz hát? Mindenesetre nagy dolog lesz!«
»Ej, mi lehetne? Minden polgárt nemessé tesz a király, s minden nemest báróvá.«
(Hát ez se lenne éppen rossz! )
Özvegy Cziperer Gáspárné, aki azelőtt apró malacokat nevelt az óljaiban, erre a rovásra kutyakölykeket kezdett tenyészteni, mondván, hogy tudja ő, mit csinál; mi lesz a kelendő portéka a bőrök dolgában – a tömeges diplomák idején.
Némelyek azonban kevesellték a megnemesítést, s másfelé nyomozták a király ködbe burkolt ígéretét.
»Meglássátok, valami különös privilégium lesz. Olyasfélét rendel majd el Ferenc, hogy a bécsi hídakon Pozsony városa szedhessen vámot.«
(Hm, bolond az ötlet. De a királynak minden szabad. S ami fő, sokat hajtana a városnak.)
A vérmesebbek még többet reménylettek, kinevetvén a fentebbi kombinációkat.
»Ostobaság – mondák –, nemessé a király nem tehet egész várost, mert ha mind úr lenne, ki szolgálna fel bennünket? Még lehetetlenebb, hogy Pozsony szedje Bécsben a vámot. Hol láttátok már valaha, hogy kis hal egye a nagyot? Hanem az lesz a vége, hogy a király megengedi Pozsonynak a bankócsinálást. Higgyétek, ilyesmi lesz. A város annyi pénzt nyomathat, amennyi neki tetszik – persze a Schranek Mihály aláírásával. Az aztán a város dolga, hogy forgalomba tudja-e hozni. Hát mi is volna ebben lehetetlen? Papirosunk van, hála istennek, csak az engedély kell hozzá, meg a prés. S ha van érvényes pozsonyi mérő, miért ne lehetne érvényes pozsonyi bankó is az országban? «
Képzelhetni tehát, mennyire fel volt csigázva a közvélemény, midőn fél év múlva leérkezett Bécsből a palatinus őfenségéhez egy nagy politúros láda két hatalmas zárral, csinos acélpántokkal, a város részére.
Hat hófehér ökröt fogtak be egy szekérbe, az ökrök szarvaira hatalmas bokrétákat kötve; úgy vitték a ládát a nádori palotától a városházáig. Nyolc panyókás huszár lépkedett a szekér mellett kétoldalt, meztelen kardokkal. Király ajándékát illően megtisztelték.
Nagy néptömegek álltak sort az úton, ujjongva, kalapot, kendőt lengetve; bent a városházán pedig együtt ült a tanács díszben, izgatottan a várakozástól. A láda két kulcsa, melyet már előbb elküldött volt a nádor, ott csillámlott a tanácskozási asztal posztópázsitján.
Mikor aztán felhozták a ládát a lépcsőkön, minden szív gyorsabban vert, hogy mi lehet benne: az a bizonyos ötezer kutyabőr-e, vagy pedig smaragdok, rubintok?
Remegő kézzel nyitotta fel a zárakat Schranek Mihály uram, s bezzeg elhűlt, mikor végre kibontakozott a sok gyapot és papírtakarók közül I. Ferencnek a márványszobra, azzal a kegyes aláírással:
AMOREM MEUM POPULI MEO
A tanácstagok megmeredve tekintettek egymásra, ahelyett, hogy a szobrot nézték volna, mely elvégre is elég sikerülten adta vissza őfelsége arcvonásait. A császári ajkak körül nyájas mosoly látszott lebegni. Hát nem ér ez meg hárommilliót?
Körös-körül minden arc savanyú lett, csak a kőarc mosolygott.
És mosolyog még mai napig is, mert ma is híven őrzi a lojális Pozsony a becses szobrot – de véletlenül ha vevő találkoznék rá, én azt gondolom, engedne valamit a hárommillióból.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi