A KISDIÁKOK PATRÓNUSA
A KISDIÁKOK PATRÓNUSA
Néhány nap előtt olvastam a lapokban, hogy Grabovszky Szilárd meghalt. Rövid két sor volt csak. Pedig az öreg Grabovszkyval ismét egy eredeti típus veszett el. Ez a genre nem lesz többé.
Egy régi nyárspolgár (előkelő patrícius pesti családból) szögletes, de jószívű, aki vagyoni helyzeténél fogva (egypár nagy háza volt a fővárosban) agglegényi életet élvén, szeretett a nagyurakhoz dörgölőzni, de a polgári tulajdonságok minduntalan kiütöttek rajta, s közmondásossá váltak a nyájaskodásai: »Jó reggelt, jó reggelt, excellenciás uram, ejnye de pompásan néz ki, olyan kövér, mint egy szopós malac.«
Hanem a nyárspolgáriasságból nemcsak a rosszat tartotta meg: a modortalanságot, de a jókat is; szívesen adott jó célra (persze a maga módja szerint), s szűkebb világában játszotta a pénzszóró nábobot, de csak kicsiben. Gonosz elméncek »hatosos nábob«-nak nevezték el ezért.
Legnagyobb kedvtelése és specialitása volt: a kisdiákokat portálni. Annyira polgár volt, hogy még a pazarlás sportjában is a legolcsóbb minőséget kereste ki.
Az iskolai esztendők kezdetén bejárta az egyes tanintézeteket, s kikérte a tanároktól a legszegényebb diákok lajstromát.
Ezeket ő aztán felosztotta falanxokra, divíziókra, csoportokra, s hatosával meginvitálta ebédre.
Mindennap hat diák ebédelt nála, némelykor csak öt. Mert a hatodik mindig precarius volt.
A hatra felosztott ebédlő csoportok mindenikének volt egy feje: »a menücsinálók«. Ez tisztség volt, de veszedelmes. Könnyen lett a diák »fekete macská«-vá.
Mert a menücsináló tartozott az ebédnap kora reggelén beállítani az öregúrhoz, egy saját fantáziája szerint elkészített menüvel. (Így biztosította magának Grabovszky, hogy a konyhája folyton pezsgett a változatosságtól.)
A menüs diákot oly prozopopeiával fogadta, mint egy fejedelem a miniszterét, akivel referáltat.
– Nos, amice, mit eszünk? Lássuk a medvét!
Mire a diák benyújtotta nagy félénken a javaslatot.
Az öreg föltette a pápaszemét, összeráncolta a homlokát, s úgy nézte át az egyes ételek neveit, mindeniknél megállva és elgondolkozva.
– Hm, nem lesz rossz – mondá egy-egy sikerült ételideára, mosolyogva. – Valde bene. Ember vagy!
Ráírta az étlapra »Vidi«, mire a kisdiáknak ki kellett vinni az iratot, további intézkedés céljából a szakácsnénak, aki mint alkotmányos végrehajtó közeg sokszor tett arra diffikultásokat, s még egyszer megföllebbezte Grabovszkyhoz. Az öregúr valóságos salamoni ítéletet hozott ilyenkor; sokszor azonban drákóit is, ragaszkodván az étlap pontjaihoz.
De ha rossz menüt állított össze a diák, az öreg gúnyosan nevetett, s összeszakította a céduláját. Habes stultum caput, amice. Nem érdemled meg a jó ételt. Itt van öt hatos. Ebédelj meg rajta a »Fekete macská«-ban.
Így nevelt Grabovszky bácsi mesterségesen a szegény kisdiákokból gourmandokat. Úgy is halt meg az iskolai év végeztével, mikor már hazaszaladtak a kisdiákok.
Bizony megérdemel a szegény jó öreg egypár nyomtatott sort a sok jó ebédjeiért. Azért mondom nyomtatott sort, mert nyomtatatlanul rengeteg hexameter-pentameter himnusz, óda és epigramm őrzi emlékét a diákok világában.
