A T. HÁZBÓL [jan. 13.]
A T. HÁZBÓL [jan. 13.]
Egész hajnal óta erősen havazott. A nemzetiszín zászló a palota tetején egészen összezsugorodott a lucsoktól s úgy nézett ki nyelestől a szent jelvény, mint egy guzsaly, amelyről a kender már nagyon elfogyott.
A képviselői kabátok alatt a ruhatárban apró tócsák képződtek. (De nem sok tócsa volt, mert kevesen jelentek meg az ülésen. )
A legnagyobb tócsa azonban maga az expozé volt, amelyből sűrűn ugráltak ki a békák.
De nehogy allegóriákba tévedjek – jobb, ha sokkal egyszerűbben kezdem az első karcolatomat ebben az esztendőben.
Egyszerűbben pedig nem kezdhetem, mint hogy tíz órakor az elnök föllépett az ő emelvényére és morgott valamit. S ezzel az ülés meg volt nyitva.
De már az ülés előtt nagy készülődések voltak észrevehetők künn a folyosón. Szapáry Gyula gróf roppant papírcsomagokkal érkezett, Hegedüs Sándor Prileszky Tádéval súgott-búgott. Távolabb a függetlenségi párt két financierje, Helfy és Enyedi váltottak titkos szavakat.
S annyira ment vakmerőségük, hogy meg is szólították a pénzügyminisztert gúnyolódva:
– Nézd, kegyelmes uram, ezt a két emberedet karonfogva. Prileszkyt és Hegedüst. Milyen kicsiny az egyik s milyen ménkő nagy a másik!
– Az ám!
– Ők példázzák legjobban a deficitet.
– Hogyhogy?
– A költségvetésben olyan kicsinynek mutatod ki a deficitet, mint Hegedüs. A zárszámadásban aztán olyan naggyá válik, mint Prileszky.
A pénzügyminiszter mosolygott.
De a csengettyű csakhamar beszólította. Prológnak Hegedüs Sándor előadó beszélt.
S hogy a mai előadás egyhangú ne legyen, éppen úgy, mint a hangversenyeken szokás, bizonyos változatosságra törekedtek.
Hegedüs a takarékosságról tartott egy elmélkedést.
Mikor aztán elő volt készítve a talaj, akkor hozakodott elő Szapáry az expozéval, mely fényes illusztrációja annak, hova jut az ország, ha nem takarékos.
A padokban gyéren ültek képviselők, kivált a jobboldalon. Az ellenzék nyugodtan hallgatta a pénzügyminiszter gondosan összeállított s nagy ügyességgel csoportosított beszédét. Nem zajongtak, nem háborogtak.
Pedig ugyancsak megrezzentette őket – egy percre.
Azok akik az új kölcsön ellen akarnak fölszólalni (s már készen van a beszédjük) hüledezve hallották, hogy államjószágokat szándékozik eladni.
Hanem a pénzügyminiszter nem trémáztatta őket sokáig. Kijelenté csakhamar, hogy egy nagy kölcsönt is szándékozik fölvenni.
…Ilyen változatos pénzügyi program mellett csakugyan gyönyörűség – ellenzékinek lenni.
*
Ha poétai szemmel nézném a dolgokat s leánynak személyesíteném a bemutatott költségvetést (amihez a poétának joga van), meg kellene adnom Szapárynak, hogy igen ügyesen használta a szépítőszereket is.
Amint ott állt, ólomszín haját gyakran megrázva, toalett-asztalkája előtt, sűrűn nyúlt a piros festékhez, furfangosan pótolta hiányait szemfényvesztő adatok vattájával, a májfoltokat behintette egy kis puderrel, a hajba egy-két szóvirágot tűzött, a szoknyára nehány zöld máslit – s odalökte a Ház asztalára.
– Íme, ilyen a leányzó!
Biz az megvallom, még tetszetős is volt egy kicsit a szemnek.
De majd holnap válik el, milyen, holnap, mikor az ellenzéki szónokok odarohannak, megtapogatják, körülcsipkedik és kifűzik.
