A T. HÁZBÓL [febr. 17.]
A T. HÁZBÓL [febr. 17.]
Ma minden szónok elállt.
A sztenográfusok boldogan pislogtak egymásra:
– Milyen fordulat!
Elállt Győry Elek, elállt Andreánszky Gábor, elállt Veszter Imre, elállt Hodossy és Boda, sőt elállt Olay Szilárd is. Denique nincsenek többé lehetetlenségek!
– De hát mi történhetett? – fogja kérdeni az olvasó.
Az történt, hogy mikor az igazságügyi büdzsé tárgyalása jött szőnyegre, belépett viaszkhalaványan, roskadozó léptekkel a beteg Pauler miniszter.
Eljött, hogy megvédelmezze a költségvetését.
Nem volt a kezében csak egy ceruza. Imre király mégis vitt magával legalább egy vesszőt.
De a ceruza is úgy reszketett a kezében, mintha nem bírná.
Nem emelte fel magasra, mint hajdan Imre király a vesszőjét:
»Majd meglátom, ki meri ujját rám tenni?«
Egy harsogó »éljen« hangzott fel. A miniszter bágyadtan hunyta le szemeit, s erőtelenül hanyatlott karszékébe. Még az az »éljen« is olyan nehéz… nehéz, mint a kő.
Az elnök beharangozott mintha mondaná:
– Kezdődjék az attak!
Élesre köszörült dárdákkal ültek ott a fölfegyverkezett viadorok. Harci tűz égett a szemekben, s rohamra készen prüszköltek. De a beteges miniszter lankasztó tekintete egy varázsütésre eloltotta a tábori tüzeket. A fegyveresek összenéztek meghökkenve. Ajkaikon volt a vád, hogy az igazságügy beteg. De mikor a miniszter is beteg szegény. Egy betegnek pedig illetlen szemrehányást tenni a másik betegért.
Egymás után szólította őket sorompóba a jegyző, de azok egyenkint jelentették ki, hogy elállnak a beszédtől.
Hát én most már mit tehessek egyebet, mint hogy a Pauler betegsége iránti tekintetből én is – elállok a mai karcolattól.
