SE PÉNZ, SE – RENDJEL
SE PÉNZ, SE – RENDJEL
Párizsban rövid idő óta óriási hirdetései által nagy feltűnést kelt egy lengyel származású fényképész, aki egyébiránt mesterségében igen ügyes, s ezért sokan is látogatják műtermét. Musztafa-ben-Izmail, tuniszi miniszter, aki jelenleg Párizsban tartózkodik, szintén levétette magát nála.
Fényképészünk már régóta törte a fejét, hogyan juthatna rendjelhez: most, hogy hallotta, milyen bőkezűen osztogatja a tuniszi miniszter a rendjeleket, abban a reményben ringatta magát, hogy megtalálta azt az embert, ki rendjel-vágyát ki fogja elégíteni. Elkészítette tehát a fényképeket és elküldte rendeltetési helyökre egyik segédjével, akinek szigorúan meghagyta, hogy pénzt ne fogadjon el értök.
A segéd elbámult:
– De hiszen a fényképek ezernégyszáz frankba kerülnek!
– Mit sem tesz – felelé a főnök. – Ön nem fogad el pénzt. Tudom, hogy miért teszem.
A segéd nem értette ugyan a dolgot, hanem úgy tett, amint parancsolva volt.
A miniszternek nagyon tetszettek a képek és a számlát kérte.
– Kérem – szólt a segéd –, a képek nem kerülnek semmibe, különös szerencsénknek tartottuk…
– Ah, úgy! – kiáltá Musztafa. – Várjon, kérem, egy percig.
Ezzel kis ébenfaládát nyitott fel, kivett belőle egy rendjelet és azt sajátkezűleg a fényképész-segéd mellére tűzte.
A meglepett segéd hirtelenében nem tudta, mit tegyen. Habozott, mint Hamlet. Odaadja-e gazdájának a rendjelet? – De hiszen az ő mellére tűzte a miniszter! – Ki tudja, ismétlődik-e valaha hasonló eset életében!
A hiúság győzött. Hazament, felmondta gazdájának a szolgálatot és rendjelével együtt búcsút vett tőle, a lengyel atyafi minden tiltakozása dacára.
Miért hogy ilyen meg nem történik Posner Károly Lajos segédjeivel?
