267. sz., november 14. AZ INGYEN-JEGYEK
267. sz., november 14.
AZ INGYEN-JEGYEK
AZ INGYEN-JEGYEK
Négyen utaztunk egyszer Budapestről Szegedre egy másodosztályú kupéban. Nehéz köd ült a vidék fölött, fák és vasúti őrházak homályosan, mint valami kísértetek futottak el mellettünk, a képzeletre bízva, hogy alakot adjon nekik.
Útitársaim közül csak az egyiket ismertem: A jó Komjáthy Bélát, kinek bajuszán, mert tél volt, amint nagy szuszogva a kocsiba gurult, ott csillogott a reggeli dér, s arcát is pirosra csipkedte a hideg. Csak az orra kékült meg. Mégis furcsa festék az a hideg!
Amint az ezüst jégcsapok megereszkedtek a bajuszán, kihalászta történelmi nevezetességű téli kabátjából, mellyel néhány hó múlva a meglőtt Verhovay Gyulát takarta be, az »Ellenőr« reggeli kiadását, megtömte 117 tajtékpipája közül a 118-ikat, és olyan nyugodtan édesdeden szítta, hogy a hírneves honatya e hangulatát arra kellett magyarázni, miszerint az európai békének semmi baja, s az »Ellenőr«-ből semmi aggasztót nem olvashat.
A szemben ülő két útitárs bundáiba takaródzott, s idegenszerű pillantásuk rögtön elárulta, hogy nem ismerik egymást. Mi sem ismertük egyiket sem.
– Kedves »képviselő társam«, ezek alighanem németek – súgja nekem Komjáthy halkan.
– Miből gondolja?
– Hát nem látja a cilinder-kalap tokokat a polcon?
– Az ám. De a fizinómájuk se nem zsidó, se nem német, én fogadni mernék, hogy magyarok.
– Hát hiszen azt mindjárt megtudhatjuk.
– Igen, mondám, ha »képviselőtársam« megkérdezi.
– Nem én, hanem van nekem egy csalhatatlan eszközöm, amivel nagyon sokat el lehet érni.
– Tán valami Aladin-féle csodalámpa?
– Ej dehogy! Az adomáim. Azokkal lettem képviselő, azok visznek a miniszteri székbe is, azokkal nyitok föl minden zárat.
S ezzel elmondott vagy két neveletlen adomát, mire csakugyan mosolyogni kezdett átellenben a két rideg arc.
Hanem ez csak egy másodpercig tartott, újra a komor zárkózottság jellege ült ki oda, mint két láthatatlan lakat.
– Ezek valami embergyűlölők – szólék. Pedig ezek nem szállnak ki egész Szegedig. Még kettesben sem diskurálhatunk szabadon.
Mert nincs, ami az embert idegesebbé tehetné a világon, mint négy reá függesztett szem, mely idegenül forog, mely némán fürkész. Mert e szemek nem kísérhetik a társalgást, nincs játékuk, s mert játékuk nincs, nincs elevenségük s fagyasztó hatást okoznak.
E percben ordították odakünn »Kíbánya, et perc«.
Kupénk ajtaja egyet csattant, és a konduktor belépett daliásan, bizonyos színpadi hatást hajhászással, már ahogy a konduktorok szoktak.
Én a túlsó szögletbe húzódva ültem elmerülve, eszem Borcsa-Marcsa-féle dolgokon kalandozott, s úgy fél szórakozottan láttam, hogy ismeretlen útitársaim közül az idősebbik már a konduktor belépte előtt a »Bolond Istók« legújabb számát húzta ki s abban »képviselőtársam« (mert ezzel a kollégasággal tréfálkoztunk egymással) arcképét, mely ez egyszer bizony egy hízott sertésnek volt az ő ábrázatja, összehasonlítani kezdé a vizavijával.
Komjáthyt kissé zavarta ez az incidens, s a »Bolond Istók«-ban érintett gyanú miatt, mintha már ő is mameluk lenne, kissé restelkedve húzta elő ingyen vasúti jegyét, mely az I. osztályra szólt. Hátha ezek, akik látják, valami híres szélsőbali emberek!
A konduktor megnézte, lyukat ütött rajta és kinyújtotta hosszú karját a fiatalabbik útitárs felé, ki mosolyogva vett elő egy sárga kártyát s így szólt: »Ez is szabadjegy.«
Mire az idősebbik egy fehér papírt vont elő zsebéből s derülten mondá:
– De még ez is az!
Mindenki szája nevetéstől húzódott szét, még a konduktoré is.
– Hi, hi, hi, – szólott a fiatal ember élénken. – Oh! Oh! Oh! Ma már csak a szamarak szoktak a vasúton fizetni.
Erre egyszerre megszűnt a nevetés, s rám a tárcámban keresgélőre fordult minden tekintet, a konduktoré nyomán. A fiatal ember, ki előbb szórakozottságból nem vett észre, meghökkenve hebegé:
– Ezer bocsánat, uram!… Nem volt szándékom megsérteni. Elszóltam magam...
– Legyen nyugodt uram – mondám, zöld puha jegyemet előnyújtva –, én a legkevésbé sem neheztelek: Mivel ez is ingyen jegy.
Bezzeg lett erre derültség a kupéban, úgyhogy az idősebbik idegen meg is fenyegetett érte tréfásan.
– Legalább már énelőttem ne beszélnének ilyet az urak. Mert én vagyok a vasúti direktor Tolnai Lajos.
