88. sz., április 23. II.
88. sz., április 23.
II.
II.
Csak nemrég arcába vágta a népnek helyi laptársunk, hogy ne ítéljen Lukács fölött, mert már ítélt fölötte, mikor bizalmat szavazott neki 1876-ban. Ez a bizalmi szavazat hozta neki vissza Lukács Györgyöt; hát már most tessék nyugodtan viselni az ítéletet.
Aminthogy van is benne valami kis igazság.
Azonfölül le lehet vonni belőle azt a tanulságot is, hogy a közvélemény gondolja meg amikor nyilatkozik, hogy miért nyilatkozik: királyok szava kötelező, népek szava se legyen kevesebb.
De ha úgy bánik a közvélemény a saját szavával, hogy maga sem becsüli sokra, hogyan kívánja, hogy az mégis becsültessék?
Mire való volt a legközelebbi közgyűlésen Tisza Kálmánnak bizalmat szavazni?
Azt mondják a féltudósok, hogy a népeknek éppúgy, mint a diplomatáknak nem árt a ravaszság néha-néha, s az ilyen bizalmi szavazás jó hatást tesz majd a miniszterre; amiben főleg az a jó, hogy a városnak éppen nem kerül semmibe; a közgyűlés megszavazza, a jegyző megkomponálja, s a főispán elküldi.
Hát hiszen az igaz, hogy nem kerül semmibe, csak éppen a közvélemény méltóságába, ami pedig annak a közvéleménynek mindene.
A másik kérdés, ha vajon használ-e valamit? Hát bizony nem használ semmit, mert jegyezzék meg azt a népek, kik a miniszterektől tanulnak rafinériát, hogy a rafinéria olyan, mint a ragadós betegség, aki megkapja valakitől, bár egészen megkapja, mégsem visz el belőle semmit, mert azért annak a valakinek is megmarad egészen.
Ha a nép ravasszá lesz, azért a miniszter nem válik ám még naivvá. Tisza Kálmán meg van akkora okos ember, hogy megösmerje a Bakay Nándor és a Kállay Ödön kerülete bizalmi szavazatának igazi értékét. S vagy eldobja ezt a bizalmi szavazatot, mely hidegen hagyta, mely nem igazi arany, vagy fölhasználja, mint ahogy a talmi ékszert szokták valakinek az elbolondítására.
S jaj akkor nekünk, ha erre használja föl. (Pedig csak erre alkalmas.)
Tagadhatatlan, hogy Tisza egy idő óta úgy tesz Szegeddel szemben, mint aki hirtelen valami jóra határozta magát, gyors eljárása a vár megszerzése körül, a boldogtalan töltésezési munkálatok forszírozása, a törvényszék visszajövetelének sürgetése, s két utolsó beszéde az alsóházban és a Múzeumban, mind azt látszanak mutatni, hogy végre megeredt benne is a jóság forrása, melynek a nyílását hiába kutatgatta eddig a sajtó és a közérzület.
És a Tisza kegye valóban örvendetes városunkra, mert akinek semmije sincs, az hajítsa el a politikáját is; azzal bizony már nemigen lesz szegényebb. A fenyegető gesztikuláció nem illik az adomány után kinyújtott kézhez. Érdekünk, hogy Tisza minél többet tegyen értünk. S mert ez az érdek, ellenzéki érzelmeink előtérbe hozása ildomtalanság lenne, de azoknak a megtagadása hitványság.
Ezt nem kívánhatja Tisza Kálmán. Minek volt hát neki az a bizalom-szavazat?
De ha még lehetne is egyébként indokoltsága, milyen ügyetlenség az igyekező katonának előre kiadni az obsitot az érdemrenddel együtt, hogy ne vágyakozzék már több semmi után, s hogy ne legyen semmi, ami ösztökélje, ami lankadó erejét növessze…
Száz szónak is egy a vége: tapintatlanság volt Szegedtől ilyen módon kellemeztetni magát Tisza előtt; kárát vallhatja még, mert nehezen lesz abból a lányból menyasszony, ki még az esküvő előtt odahajlik a legény ölébe…
Ezek azon vargabetűk, melyeket a szegedi közvélemény tett, s melyek máris csorbát ejtettek jó hírnevén: ott, ahol és amint a Reizner-ügyet fölvetette, a gyanúsítás szennyes ruháját ölté föl, itt pedig a hízelkedés udvaronc mezébe hagyta magát bújtatni.
Hogy ennek demoralizáló hatása lesz, annyi bizonyos, az első esetnek a társadalmi, a másiknak a város politikai életére.
Íme a közhangulat nyilatkozásának kinövései: játéka a népszeszélynek, árnyéka a népfönségnek, foltok, mocsárba vesző sugarak…
E nézetek folytán joggal kérdezi az olvasó, hogy miért segített hát a »Szegedi Napló« is a közvéleménynek e nem dicséretes munkájában?
Mielőtt áttérnék a Reizner-ügy bővebb jellemzésére, a legközelebbi cikkben, talán holnap, erre felelek.
