július 11. 190. sz.,
július 11.
190. sz.,
190. sz.,
A muszka főhadiszállásokon egy idő óta gyakran akad munkatársunk, ki a »Budapesti Napilap« »Apróság«-i rovatába látszik dolgozni, midőn akár a minden oroszok hatalmas cárjának, akár pedig az ő jobbágyainak bolondítására érdekesebbnél érdekesebb táviratokat meneszt meg viselt dolgaikról. Múltkor a zimnicai távirat hozta derült hangulatba a szomorú téma dacára is egész Európát: tegnapelőtt meg már azon hadi bulletint küldik haza Ázsiából, hogy a török tengeri lovasságot egészen tönkretették.
Hogy mi legyen az a tengeri lovasság, azt persze senki sem tudja. Annál is kevésbé, mert még azok is, akik az ilyen bolond dolgokat írják bele a hadi jelentésekbe, nem annyira tengeri lovasság, mint inkább tengeri lovak.
Dehát úgy van az… mikor valaki annyira benne van az – igazmondásban.
Hát az Offenbach svájci admirálisával nem volt-e valami találkozásuk?
*
De ha meghagynók is azt a nagy dicsőséget a muszkának Ázsiában, hogy a török vízi lovasságot mind egy lábig lekaszabolta, bizony mégis szomorú hely lenne neki az az Ázsia.
Az ázsiai hadsereg főparancsnoka, Mihály nagyherceg, igen joviális úriember, s a múlt hetekben, mikor szemlét tartott a hadserege felett, így szólott Mironoff szárnysegédjéhez:
– Sokat látok itt olyanokat, akiket nem látok.
– Igen, fenség.
– Hol vannak azok, Mironoff?
– Meghaltak, fenség.
– Hát az a vörösorrú osztálytábornok, aki mindig két kulacsot hordott a vállán?
– Az is meghalt, fenség.
– Hát Lermontov, Filstoff, Kalemszki?
– Mind elestek.
– Nagyon megfogytunk. Azaz hogy mit beszélek. Kevesen vagyunk, Mironoff, a túlnyomó erő ellen. Adja ön ki a parancsot a visszavonulásra és írjon erről a cárnak jelentést.
– Hogyan fogalmazzam?
– Írja ön, hogy beláttuk haderőnk csekélységét. Azt azonban hallgassa el ön, hogy mi okozta a »belátást« és »csekélységet«.
Ebben rejlik a modern hadijelentések fogalmazásának titka.
