A MAGYAR HÚNMONDÁK.
A MAGYAR HÚNMONDÁK.
KEVÉS irodalomtörténeti kérdés kötötte le annyira a tudományos kutatók érdeklődését, mint a pogány magyarok húnmondáiról szóló tanítás.
A magyar húnmondák eredetének, régiségének és hitelességének kérdése a XIX. század második felétől kezdve a magyar irodalomtörténet egyik legtöbbet vitatott problémája lett. Nemcsak az irodalomtörténetírók foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hanem a nyelvészek és történettudósok is.
A probléma megfejtése igen nehéz, mert a pogánykori mondákra vonatkozólag nem maradtak fenn magyar szövegek a középkorból s a magyarországi középkori latin krónikák is csak a XIII. századtól kezdve nyujtanak több-kevesebb tájékozást.
A krónikaírók közül Anonymus többször szól Attiláról, Csabát is említi s a székelyeket Attila népének tartja. Jóval többet tud a húnokról Kézai Simon a XIII. század második felében. Kézai Simon már teljesen kialakult húntörténetet mond el krónikájában s az utána következő krónikák, így különösen a Bécsi Képes Krónika és a Budai Krónika, megegyeznek az ő elbeszélésével. A XIII. századtól kezdve csaknem valamennyi magyarországi krónikának egy az álláspontja: a magyar nemzet azonos a hún nemzettel s a húnok története egyúttal a magyar nemzet története.
A Kézai Simon krónikájában megőrzött húntörténet fő mozzanatai a következők: 1. Noé leszármazottainak nemzedékrendje Ménrótig. 2. Ménrót fiai, Hunor és Magor, üldözik a csodaszarvast, letelepednek a Maeotis-tó vidékén, elrabolják Dula király leányait; Hunor utódai a húnok, Magor utódai a magyarok. 3. Átköltöznek Scythiába, innen a húnok megindulnak nyugat ellen. 4. A Duna völgyében legyőzik a rómaiakat. 5. Attila a húnok királya lesz s győzelmes hadjáratot vezet nyugat ellen. 6. Attila megöli testvérét, Budát. 7. Attila újabb hadjárattal támad a rómaiakra. 8. Attila meghal menyegzője éjjelén, népe ismeretlen helyre temeti. 9. Attila fiai, Aladár és Csaba, egymás ellen támadnak, a hún birodalom megsemmisül, Aladár meghal, Csaba Scythiába vonul a magyarokhoz. 10. Az Attila földjén visszamaradt húnok székelyeknek nevezik magukat s mikor a magyarok Erdély földjére érkeznek, csatlakoznak hozzájuk.
Kézai Simon krónikája, a Bécsi Képes Krónika, Turóczi János krónikája és a többi XIII–XV. századi magyarországi latin krónika alapján a magyar húntörténet a következőképen alakul ki. Hunor és Magor, a bibliai Ménrót óriástól származó testvérpár, egy csodálatos szarvas sikertelen üldözése közben a Maeotis-tó egyik szigetére téved. Ez a hely új hazájukká lesz. Miután Dula király két leányát és ezek hölgykíséretét elrabolják, megszaporodott fajukat csak Scythia nagypusztasága tudja eltartani. Századokon át kóborolnak ezen a területen a hún és magyar vitézek. Innen indul hét főkapitányával a húnok száznyolc törzse a római Pannonia ellen. Előretörnek a Dunáig s Potenciána városánál átkelnek a folyón. Nyugat hadereje Macrinus római helytartó és Detre germán fejedelem vezérlete alatt a Tárnokvölgyben ütközik meg velük. Itt esik el Keve hún vezér: temetése helyét Keveházának nevezik el. Cezumórnál újból megütköznek. Macrinus elesik, Detre egy nyíllal homlokában vágtat Róma felé, a hún vezérek közül csak Attila és Buda marad életben. A királynak kikiáltott Attila a világ rémülete, Isten ostora lesz. Testvérével, Budával, megosztja az uralmat, de mikor nagy hadjáratai után visszatér dunamenti székhelyére, Budát, aki távolléte alatt az ő birtokrészére is kiterjesztette hatalmát, tulajdon kezével megöli. Fegyverei előtt most már alig áll meg valaki. Feldúlja Aquileját s Róma elpusztításától is csak Leó pápa könyörgése és egy csodálatos látomány tartja vissza. Hatalma tetőpontján áll, midőn lakodalmát tartja a baktriai király leányával, Mikolttal. Menyegzőjének éjjelén orrvérzése megöli. Testét a hún nép hármas koporsóba zárva, ismeretlen helyre rejti. Megindul az öldöklő testvérharc az elhúnyt hős két fia, Aladár és Csaba közt; Aladár a német Krimhild gyermeke, Csaba a görög Honoriáé; kettőjük között a germán Detre szítja a gyűlölséget; Csabát a húnok, Aladárt a leigázott idegen törzsek támogatják. A hún birodalom tönkremegy, Aladár belehal sebeibe, Csaba pedig tizenötezer vitézével Scythiába menekül s itt a magyarokat egyre biztatja a feldarabolt hún birodalom helyreállítására. A húnokból Attila földjén csak háromezer marad. Ezek Csigla mezején húzódnak meg s ott többé nem húnoknak, hanem székelyeknek hívják magukat.
Hogy a magyarországi középkori latin krónikások a magyar nép ajkán élő mondákat használták-e fel a húnok és a régi magyarok tetteinek elbeszélésében, vagy pedig a külföldi krónikákból kölcsönözték a húnokra és a régi magyarokra vonatkozó szövegeiket: ez kétségbevonhatatlanul alapvető kérdés.
Tudni kell, hogy a középkori krónikások általában megvetették a nép mesélgetéseit, hazugnak tartották az énekmondók verseit s idegenkedtek attól, hogy mondai részekkel tegyék változatosabbakká hiteles történetre törekvő szövegüket. Különösen óvakodtak az olyan mesélgetésektől, amelyek nem illettek bele a keresztény vallás felfogásába. A magyarországi krónikások a rég letűnt évszázadokra nézve elsősorban a külföldi latin források történeti adataiból merítettek s csak végső szorultságukban fordultak a magyar szájhagyományokhoz. Ma már a magyarországi latin krónikák húntörténeti szövegeinek külföldi forrásaira sorra rámutathatunk s ezek a szövegegyezések és motívumpárhuzamok kétségtelenné teszik, hogy magyar eredetű húnmondákról nem beszélhetünk.
Mikor a tudományos kutatók a húntörténet forrásait keresik, ez valójában annyit jelent, hogy Kézai Simon latin krónikájának, esetleg a többi magyarországi középkori latin történeti munkának forrásai után nyomoznak. Ez tehát ma már nem a magyar irodalomtörténet pogánykori mondáinak, hanem a hazai latin krónikák forrásainak problémája. Minden párhuzamos szöveget természetesen nem lehet felkutatni, mert a középkori kéziratok jelentékeny része elveszett, a megmaradt latin, görög és keleti kódexek sokasága pedig szinte beláthatatlan. Az eddig ismert idegen kútfők sorában kétségtelenül Jordanesnek a gótok történetéről írt latin történeti munkája és a német mondák szövegei nyujtják a legértékesebb adatokat párhuzamos szövegrészeikkel.
A húnkrónikában aránylag még legeredetibb magyar mondai elemeknek tűnnek fel a következő részek: a nőrablás; Detre szereplése; a Keveházával kapcsolatos dunamenti csaták; az Isten kardjáról szóló tudósítás; végül a Csaba személyéhez fűződő elbeszélés. Az első megvan több külföldi forrásban; a második német eredetű hősmonda; a harmadik a honfoglaló magyar törzsek ütközeteinek emléke önkényesen visszavetítve a húnok történetébe; a negyedik felmerül már Priszkosz rétor követjelentésében, Jordanes krónikájában és egyebütt is; az ötödik, a Csaba-részlet, még leginkább magyar jellegű és eredetinek tetsző. Az utóbbinak is kimutatták forrásait vagy legalább is megmagyarázták, hogyan került át ez az elbeszélés Kézai Simon kéziratába a különböző külföldi történeti tudósításokból. A Csabáról szóló elbeszélés a húnkrónika befejezése, ez látszik olyannak, hogy az idegen eredetű kölcsönzéseken kívül speciális magyar hagyományokat is őriz. De azért itt sem bizonyítható be, hogy e helyütt valamivel erősebb magyar mondai szál szövődött volna bele a különféle kölcsönzésekből egybeállított latin húnkrónikába. Még leginkább az a két Csaba-mozzanat tűnik fel a magyar nép ajkán élő hagyománynak, amely meglepetésszerűen hiányzik a középkori latin krónikákból s csak későbbi feljegyzésekben maradt fenn: a Csaba-íre fűről és a Hadak útjáról szóló két elbeszélés. A Csaba-íre gyógyító erejű fű volt. Ezt a nevet először Clusius Károly belga tudós magyarázta az 1580-as években megjelent latin munkáiban; a nagyhírű botanikus megfordult Magyarországon s itt hallotta, hogy a Csaba-íre fű azért kapta nevét, mert az Attila halálát követő vérengzésekben a húnok mind elpusztultak, csak Csaba maradt életben tizenötezer sebesült vitézével, akiket ezzel a fűvel gyógyított meg. A Hadak útjáról szóló rövid elbeszélés szerint Csaba királyfi mindig megjön seregével az égbolt csillagain keresztül, valahányszor meg kell mentenie népét az ellenségtől. Ez a monda Ipolyi Arnold magyar mitológiájában 1854-ben bukkan fel mint egy akkor élő székely katona elbeszélése.
Élt-e vajjon a húnmonda valamikor is a magyar nép ajkán? Eljutott-e a latin krónikások húntörténete a magyar nemesekhez és parasztokhoz? A XIII. században az erdélyi székelyek között már megvolt a hún-magyar rokonság tudata, de hogy ehhez kapcsolódott-e valami mondai elbeszélő anyag és mi volt ennek a tartalma: nem tudjuk. Kétségtelen, hogy a magyarországi latinnyelvű krónikák húntörténeteinek legnagyobb része a XVI. századig nem jutott a magyarság köztudatába, hanem megmaradt olyan külföldi irodalmi kölcsönzésnek, melyet csak a királyi udvar előkelőségei és a műveltebb egyházi emberek ismertek. Még az sem bizonyos, hogy a honfoglalás előtt meglett volna a magyarság körében a húnok és magyarok rokonságának hite. Konstantinos Porphyrogennetos görög császár a X. században bőven foglalkozott a magyar viszonyokkal s történeti nyomozásai során Árpád családfáját is gondosan följegyezte az udvarában tartózkodó előkelő magyarok elbeszélései szerint: ha a bizánci magyar urak tudtak volna valamit arról, hogy Attila és Árpád családja és népe rokon egymással, bizonnyal felvilágosították volna erről a dicsőségről a császárt s Konstantinos Porphyrogennetos fel is jegyezte volna ezt a tudósítást az ő igen részletes szövegében. Ellenkezőleg, a császár azt emeli ki, hogy Árpád előtt a magyaroknak sohasem volt fejedelmük. A magyar húntörténetnek még nem-germán elemei sem származhattak őshazai szájhagyományokból, hanem csak későbben jutottak át a magyarországi történetírásba, a magyar irodalomba és a székely nép köztudatába.
A magyar húnmondák irodalomtörténeti vizsgálatát a német irodalomtudósok indították meg. A XIX. század első évtizedében már szóba került a magyarok esetleges húnmondáinak kérdése. – Görres József a heidelbergi romantikusok folyóiratában, az Einsiedler Zeitungban erősen buzdította kortársait a húnvonatkozású magyar mondák gyüjtésére. (1808.) – Schlegel Frigyes felhívta a figyelmet a magyarországi középkori krónikákban rejtőzhető epikai anyagra s híres bécsi előadásaiban már beszélt a magyar húnmondák és a magyar honfoglalás mondáinak két csoportjáról. (1812.) – Grimm Vilmos a magyarországi krónikákban olvasható húntörténet egy részét a germán hősmonda forrásai közé vette fel s úgy vélte, hogy a magyarországi krónikák forrása egy ősrégi magyar népeposz, mely esetleg még most is kinyomozható, legalább töredékeiben, a magyar nép között. (1813.) – A német kutatás ez időtől kezdve a magyar húnmondákra vonatkozólag a Grimm-féle hagyományokon nyugodott. Annál inkább felkeltette a figyelmet, amikor Roesler Róbert a húnok és magyarok rokonságának hitét és a magyar húnmondák hipotézisét a mesék országába utasította. (1871.) – Később Matthaei György egy új elmélettel lépett fel: azt fejtegette, hogy a magyar húnmondák osztrák-bajor eredetűek s a XI. század elején származhattak át Magyarországba. (1902.)
A magyar tudományos írók közül Wenzel Gusztáv foglalkozott először behatóbban a húnmondák kérdésével. Wenzel Gusztáv úgy vélekedett, hogy a krónikáinkban elbeszélt húntörténetet a magyar nép ajkáról jegyezték le latinul író középkori krónikásaink. Szerinte a magyar húnmondákat keleti őshazájukból hozták magukkal a magyarok s ezek a mondák lényegesen hatottak a német és skandináv húnmonda fejlődésére is. (Eszmetöredékek a magyar nemzeti hősmonda történettudományi méltatására. Reguly-album. Pest, 1850.)
Ehhez a véleményhez csatlakozott a magyar húnmondák tartalmának megállapítója s az egész középkori magyar mondaelmélet atyja: Toldy Ferenc. Ő ezeket a mondákat olyan széles alapon tárgyalta, hogy ennek okát egyedül hazafias buzgalmából és a német irodalom hatásából lehet megmagyarázni. A magyarországi középkori latin krónikákból egész sor nemzeti mondát hüvelyezett ki: a pogány magyarság minden idegen befolyástól mentes, eredeti népies költészetének alkotásait szemlélte bennük. (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.)
Hunfalvy Pál nem hitt a magyarországi középkori latin krónikák mondai hitelességében s nagy elmeéllel vitatta, hogy az egész húntörténet tudákos kompiláció. A húntörténetet hazai krónikásaink nem a magyar nép mondáiból, hanem a külföldi történeti kéziratokból, elsősorban német forrásokból kölcsönözték. A hún-magyar rokonság hite puszta képzelgés. A magyar mint ugor nép nem lehet közös eredetű a török húnsággal. A mondáknak tetsző részletek nem egyebek a krónikások koholmányánál. (Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876.) – Csatlakozott felfogásához Riedl Frigyes is. Szerinte a krónikáinkban olvasható húntörténet szerzője nemcsak a Nibelung-énekből, hanem más kisebb német elbeszélő költeményekből is merített. Az úgynevezett magyar húnmonda puszta könyvmonda: középkori krónikások önkényes tákolmánya. (A magyar húnmonda. Budapesti Szemle. 1881. évf.)
Mivel krónikáink húnhistóriája és a külföldi krónikák elbeszélései között feltűnő egyezések mutatkoztak, Heinrich Gusztáv egybevetette a húnhistóriát a germán hősmondával s arra az eredményre jutott, hogy a húnokról és Attiláról szóló hagyományt a magyarok nem Ázsiából hozták magukkal, hanem mai hazájukban vették át a németektől s azután továbbfejlesztették. (Etzelburg és a magyar hún monda. Budapest, 1882.) – Az összehasonlításnak itt sikeresen alkalmazott módszerét használta Petz Gedeon annak kimutatására, hogy a magyar húnmonda nem a magyarországi krónikások egyszerű kölcsönzése, hanem három elem összeolvasztásából keletkezett egység. A költői lelkű hazai krónikás a következő három forrásból merített a külföldi krónikairodalomból, a német néphagyományból és a magyar néphagyományból. A külföldi krónikákat jól ismerte; a német húnmondai elemeket a magyarországi németség szájhagyományából vette; a magyar húnmondai részeket nemzete ajakáról merítette. A magyar húnmondai részek a honfoglalás után jutottak a magyarság szellemi tulajdonába a húnok után következő népek közvetítésével. (A magyar húnmonda. Budapest, 1885.) – Sebestyén Gyula is egy germán eredetű magyar húnmonda létezését vallotta. Ezt a mondát, szerinte, az avaroknak a mai Magyarországon megmaradt töredékei közvetítették a magyarság részére. Midőn a X–XII. századi magyar regős-rend a pannoniai avar énekmondók örökébe lépett, átvette a húnmondát is. Ezt a mondát a XIII. században élő magyar krónikások minden kritika nélkül leírták. Ilyenmódon a román és germán húnmondák mellett egy harmadik, amazokénál minden tekintetben színesebb, elevenebb, kerekdedebb és nemzetibb mondatípus maradt korunkra. (A regősök. Budapest, 1902. A magyar honfoglalás mondái. Budapest, 1904–1905.) – Bleyer Jakab szerint a hún-magyar rokonság hite a honfoglalás után fejlődött ki. Az Attila birodalmát elfoglaló keleti gótok és gepidák átadták a húnmondát a pannoniai szlovéneknek s ezek közvetítették a húnmondákat a magyarokhoz. A magyar húnmondák csoportja egységes eposz alakjáig aligha jutott el fejlődésében, bár kerek kompoziciója kétségtelenné teszi, hogy közel állott a fejlődésnek ehhez a végső fokához. (A magyar húnmonda germán elemei. Századok. 1905. évf.) – Beöthy Zsolt szerint a magyar húnmondákban számos olyan vonásra akadunk, amelyek más népek ősmondáiban is föllelhetők s idegen krónikák közvetítésével honosultak meg. A germán mondák befolyása szembetűnő, a hatás azonban. kölcsönös lehetett. Bizonyos, hogy a húnmonda átment a nemzet szellemébe. A magyarság a külföldi krónikákból kölcsönzött mondákat olyan elemekkel gazdagította, mint a Keveháza, Detre, Csaba királyfi, a székelyek származása: ezek egészen sajátjai. Azonkívül a kölcsönzötteket is nemzeti hagyománnyá emelte. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919.)
A forrásnyomozó filológusok általában úgy látták, hogy a magyar húnmonda germán eredetű, de azért nem puszta kölcsönzés. A magyar nép a húnokról szóló mondákat az ittlakó germán-szláv törzsektől tanulta el s ennek alapján szőtte tovább a maga hún elbeszéléseit. A filológusoknak ezt a kiegyeztető álláspontját irodalomtörténetírásunk több-kevesebb módosítással magáévá tette, bár még mindig akadtak olyanok, akik minden szigorúbb felülvizsgálat nélkül vallották Toldy Ferenc mondaelméletét és mondakivonatait. Ezzel szemben a részletkutatások nyomán egyre világosabb lett, hogy középkori krónikáinkban a húnokra vonatkozólag vajmi kevés a magyar mondai anyag, hanem ami a húnokra vonatkozik bennük, az mind a külföldi kéziratokból került a hazai krónikák lapjaira. Akadnak ugyan még ma is olyan részecskék, melyeknek nincsenek szorosabb megfelelői a külföld krónikairodalmában és mondaköltészetében, de még ezeknek az eredetinek látszó mondatörmelékeknek forrásai gyanánt sem lehet megnyugtató módon feltüntetni a régi magyar népies költészetet.
A forráskutatások mellett a módosító és tagadó elméletek is egyre szaporodtak. Gombocz Zoltán szerint a magyar húnmonda kezdetleges magva már a honfoglalás előtt megvolt a Dél-Oroszországban lakó magyarság körében. Az ugorokból és törökökből alakult magyarság innen hozta magával mai hazájába a hún-magyar rokonság hitét, a magyaroknak a húnok birodalmára vonatkozó igényeit s a Csaba-monda egy-két szálát. Ebbe a keretbe illeszkedtek azután bele később, a honfoglalás után, a német húnmonda egyes motívumai. (A bolgár kérdés és a magyar húnmonda. Magyar Nyelv. 1921. évf.) – Király György szerint a magyar húnkrónikának nincsen egyetlen olyan eleme sem, amely mondai volna. A krónikások a külföldi latinnyelvű történeti kéziratokat kivonatolták. A magyar húntörténet minden elemének egész sor párhuzamos motívum felel meg a külföld legkülönbözőbb krónikáiban és mondáiban. Hogy a magyarok a húnoktól a germánok, avarok, bolgárok és mások közvetítésével kapták volna a húnmondát, ezt nem hiheti senki, aki ismeri az egyetemes népköltészet történetét. (A magyar ősköltészet. Budapest, 1921.) – Grexa Gyula szerint a magyar húnmonda nem a magyar őshazából származik, hanem a honfoglalás utáni századokban alakult ki, ebben a hazában vették át a magyarok az itt talált népektől. A germán hagyományokból nem magyarázható mondarészek a magyarországi törökfajú bolgároktól kerültek a magyarsághoz; ezek a bolgárok a székely beköltözés előtt Erdélyben laktak s megvolt a maguk húnmondája. (A Csaba-monda és a székely húnhagyomány. Budapest, 1922.) – Moór Elemér szerint a magyarországi krónikák szövegéből seholsem következtethetünk arra, hogy a középkorban lettek volna nálunk énekek a húnokról. Külön magyar húnmonda nem volt. A krónikák szövegéből csak egy német eredetű magyar Detre-monda meglételére vonhatunk következtetést: ezt a Magyarországon megforduló német hegedősök honosították meg nálunk. (Volt-e magyar húnmonda? Budapest, 1923.) – Hóman Bálint szerint Kézai Simon krónikájának húnhistóriája külföldi forrásokból származik s nincs egyetlen olyan eleme sem, mely az állítólagos magyar húnmondából került volna a krónikába. A magyar húnhistória szövegéből, mint tudákos kompozicióból, nem következtethetünk magyar húnmonda létezésére, még kevésbbé annak tartalmára. Kézai Simon külföldi kéziratokból dolgozott s húnhistóriájába belevitte mindazt, amit az idegen krónikásoknál a húnokra vonatkozólag talált. Ezzel szemben a hún-magyar nyelvi és faji azonosság gondolata nem a mai Magyarország területén kialakult képzelődés, hanem a honfoglaló magyar népnek keletről magával hozott, történeti tudaton alapuló ősi hagyománya. (A magyar húnhagyomány és húnmonda. Budapest, 1925.) – Császár Elemér szerint a pogány magyaroknak volt húnmondájuk. A keleten nomád életet élő magyarság ajkán történeti tárgyú elbeszélések éltek a magyar nemzet eredetéről, a nőrablásról, Hunorról, Magorról, Attiláról; valószínűleg foglalkoztatta képzeletüket egy csodálatos kard is, az Isten kardja; talán élt emlékezetükben az a nagy katasztrófa is, mely az egyik ős hatalmas birodalmát nyugaton megdöntötte, úgyhogy a hún nép egy része visszaözönlött keletre. Igaz történet emlékét őrizték ezek az elbeszélések vagy költött eseményekről szóltak? Nyilván volt bennük mind a két elemből. Ha pedig volt a magyarságnak századokon át élő hún hagyománya, akkor ez vagy hősénekek vagy kerek mondák alakjában élt a nép ajkán. (A magyar húnmondák kérdésének mai állása. Budapest, 1926.) – Dézsi Lajos szerint a magyar epika története a magyar húnmondával indul meg. A húnokkal való közös eredet és rokonság hite élő történeti hagyomány lehetett a magyarságban, de a Ménrót nevéhez fűzött nemzedékrend s a Hunortól és Magortól való származás meséje: tudákos megokolás. A népmondai jelleg legerősebb a Csaba-mondában, bár a krónikás itt is használt történeti forrást. (A magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927.) – Horváth Cyrill szerint a húntörténetet krónikásaink idegen iratokból toldozták össze, de azért élő szóhagyományt is használtak. A magyar nép száján különféle húnmondák forogtak s a krónikások ezt a hagyományt forrásul használták. Ilyen magyar őshagyományok voltak: a hún-magyar testvériség és a nőrablás története, a dunamenti hún csaták, néhány epizód Attiláról és a Csaba-monda. (Két fejezet a magyar irodalom történetéből. Budapest, 1927.) – Eckhardt Sándor szerint a húntörténet egy tudákos elme önkényes tákolmánya bizonyos históriai adatok megmagyarázása céljából. Kézai Simon a maga olvasmányait és a magyarországi római romokhoz fűződő helyi hagyományokat egységes elbeszéléssé alakította át. Ihlete a hún-magyar rokonság tudata volt. Munkája közben kombinációs merészséggel eszelt ki különböző személyekhez és helyekhez kötött névmagyarázó mondákat. (A pannoniai húntörténet keletkezése. Századok. 1928. évf.)
Ez a vég nélkül tartó vita tele van ellenmondásokkal. Az egyik kutató megcáfolja a másikat, a hipotézisek egymást váltogatják. Új elméleteket bogoznak egy más köré, egymásra épített feltevéseket koholnak. Bizonyos, hogy a tudományos mezbe burkolt állítások és cáfolatok a jövőben sem fognak megszűnni.
Irodalom. – Wenzel Gusztáv: Eszmetöredékek a magyar nemzeti hősmonda történettudományi méltatására. Reguly-album. Pest, 1850. (A magyar húnmondát ősi nemzeti szájhagyománynak tekinti.) – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. (Már előbbi munkáiban is megvan az a vélemény, hogy a magyar mondaköltészet a hún-magyar nép testvérisége alapján Attila királyig vezethető vissza.) – Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854. (Elfogadja Toldy Ferenc tanítását: a húnmondák szájhagyományul éltek a régi magyarok között s eredetiségük kétségtelen.) – Thierry Amade Attila-mondák. Ford. Szabó Károly. Pest, 1864. (A franciából fordított tanulmányok erősen fokozták a magyar írók érdeklődését a hún világ iránt, egyben megerősítették a magyar húnmondákba vetett hitet.) – Roesler Róbert: Rumänische Studien. Leipzig, 1871. (Irány a erősen hatott Hunfalvy Pál felfogására.) – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. (Régi álláspontja változatlan.) – Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876. (A közvélemény idegenszellemű hiperkritikát és megokolatlan szkepszist látott fejtegetéseiben.) – Fejérpataky László: Költészet az Árpádok alatt. Figyelő. 1878. évf. (A magyar húnmonda Németországból becsempészett idegen szellemi termék.) – Marczali Henrik: A székelyek eredetéről. Budapesti Szemle. 1881. évf. (A magyar húnmondának, Csaba alakja kivételével, nincs mondatörténeti értéke.) – Riedl Frigyes: A magyar húnmonda. Budapesti Szemle. 1881. évf. (A kérdés tárgyalása Hunfalvy Pál szellemében, de erősebb megokolással.) – Heinrich Gusztáv: Etzelburg és a magyar húnmonda. Budapest, 1882. (A német hősmonda kései feldolgozásaiban Etzelvárának Óbudával való azonosítása a magyar krónikák hatására vezethető vissza.) – Petz Gedeon: A magyar húnmonda. Budapest, 1885. (A magyarságnak a húnokról kétségtelenül volt szájhagyománya, mert a külföldi krónikások nem ismerik a magyar húnmonda egyes fontosabb részeit.) – Erdélyi Pál: Attila és a magyar húnmondák, irodalomtörténeti Közlemények. 1891. évf. (A pogány magyarok között elevenen élt a hún király emléke.) – Thury József Krónikáink és a nemzeti hagyomány. Irodalomtörténeti Közlemények. 1897. évf. (Árpád magyarjai azonos eredetűek Attila húnjaival.) – Sebestyén Gyula: A regösök. Budapest, 1902. (A magyar húnmonda fennmaradása a regösöknek köszönhető.) – U. az: A magyar honfoglalás mondái. Két kötet. Budapest, 1904–1905. (Bonyolult elmélet számos feltevéssel.) – U. az: A pogánykori költészet emlékei. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. (A szerző régebbi eredményeinek összefoglalása.) – Bleyer Jakab: A magyar húnmonda germán elemei. Századok. 1905. évf. (A magyar húnmondák eredetének, tartalmának és forrásainak elemzése.) – Fóti Lajos: A római Attila-legenda. Akadémiai Értesítő. 1910. évf. (A legenda forrása: Josephus Flavius.) – Riedl Frigyes: Csaba és a berni Detre a magyar mondában. Heinrich-emlékkönyv. Budapest, 1912. (A húntörténet két hősére vonatkozó krónikás részlet forrásairól.) – Bleyer Jakab: Húnkrónikáink mondai elemei. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. (A húntörténet egyes részeinek nincs megfelelője a külföldi krónikairodalomban és mondaköltészetben: e részek megírásánál a krónikaírók csak a magyar néphagyományra támaszkodhattak.) – Heller Bernát: Isten kardja. Ethnographia. 1912. évf. (Az európai és ázsiai kardmondák áttekintése.) – Karácsonyi János: Kitől hallotta Kézai az erdélyi székelyekre vonatkozó híreket? Századok. 1913. évf. (Újabb bizonyítékok arra nézve, hogy a székelyek hún eredetének meséje külföldi szerzetesektől származik.) – Moravcsik Gyula: A csodaszarvas mondája a bizánci íróknál. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1914. évf. (A csodaszarvas mondája görög földön keletkezett s itt kapcsolódott a húnok történetéhez: a megtámadott keresztény népek találták ki s nem a hún nép hozta magával.) – Sas Andor: Görres József és a magyar húnmonda. U. o. 1914. évf. (A magyar húnmonda irodalomtörténeti vizsgálatának német megindítójáról.) – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. I. köt. Kolozsvár, 1915. (Történetkritikai észrevételek.) – Roheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a turulmonda. Ethnographia. 1917. évf. (Az Attila kardjáról, temetéséről és sírjáról szóló elbeszélés elemzése az ősi altáji néphit segítségével.) – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919. (Legrégibb történetíróink jórészt a regősök történeti énekeiből merítették tudásukat s így felvilágosítást nyerünk a mondák tárgyaira nézve.) – Gombocz Zoltán: A bolgár-kérdés és a magyar húnmonda. Magyar Nyelv. 1912. évf. (A kérdés megoldásához a nyelvtudomány eredményeit használja fel.) – Király György: A magyar ősköltészet. Budapest, 1921. (Rámutat arra is, hogy a magyar irodalomtörténet pogánykori része valóságos útvesztő s a kutatónak a hipotézisek egész tüskesövényén kell magát átküzdenie.) – Fehér Géza: Die Petscheneger und die ungarischen Hunnensagen. Körösi Csoma-Archivum. I. köt. Budapest, 1921. (A magyar húnmondák Csaba-mondája besenyő eredetű: Magyarországra a X. században beköltözött egy besenyő-törzs s e törökfajú nép Aba-nemzetségének családi mondája volt a Csaba-monda.) – Pais Dezső: Régi személyneveink jelentéstana. Magyar Nyelv. 1921–1922. évf. (A krónikákban előforduló tulajdonnevek értelmének megvilágítása: hasznos felvilágosítások a mondatörténeti kutatók számára.) – Grexa Gyula: A Csaba-monda és a székely húnhagyotnány. Budapest, 1922. (A bolgár húnmondából kevés került a székelységhez és innen a magyarsághoz: ezeket a részeket részletesen magyarázza a szerző.) – Hóman Bálint: X. és XI. századi történeti elemek a Nibelung-énekben. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1923. évf. (A német eposzban nincs nyoma a hún-magyar azonosság gondolatának, a magyar nép neve elő sem fordul benne, Attila országa azonban kétizben Magyarország néven szerepel a rend szerint használt Húnország helyett.) – Moór Elemér: Volt-e magyar húnmonda? Budapest, 1923. (Újabb magyarázatok és feltevések s többek közt az az állítás, hogy a középkori népies magyar irodalmat a német szellem befolyásolta.) – Hóman Bálint: A magyar húnhagyomány és húnmonda. Budapest, 1925. (A kérdés megoldásához a történettudományeredményeit használja fel.) – U. az: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–-XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925. (Kiegészítő adalékok.) – Császár Elemér: A magyar húnmondák kérdésének mai állása. Budapest, 1926. (A kérdés története s elsősorban Gombocz Zoltán és Hóman Bálint felfogásának megvitatása.) – Tolnai Vilmos; Attila és Buda testvérisége. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1926. évf. (Hogy Buda volt az idősebb testvér: est Arany János vitte bele a köztudatba.) – Moravcsik Gyula: Attila és Buda. U. o. 1926. évf. (Priszkosz rétor szerint Buda volt az idősebb testvér, a későbbi mondai hagyományokban Attila.) – Dézsi Lajos; Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. (A fontosabb eredmények és források megjelölése.) – Horváth Cyrill: Két fejezet a magyar irodalom történetéből. Budapest, 1927. (Összefoglaló tájékoztatás a mondákról.) – Berze Nagy János: A csodaszarvas mondája. Ethnographia. 1927. évf. (Hóman Bálinttal szemben vitatja az üldözött szarvas mondájának eredetiségét: a szarvasüzőmonda a nőrablás mondájával együtt oszthatatlan egészet alkot s keletkezésének időpontja a IX. század tájára tehető. Ez a történet a magyar nép hiteles eredetmondája.) – Moravcsik Gyula: Muagerisz király. Magyar Nyelv. 1927. évf. (Hunor és Magyar nevéről.) – Eckhardt Sándor: Sicambria. Minerva. 1927. évf. (A húntörténetben említett pannoniai Sicambria város mondájáról, mely egy középkori francia monda nyomán terjedt el.) – U. az: A pannoniai húntörténet keletkezése. Századok. 1928. évf. (Kézai Simon húntörténetének pannoniai eseményein keresztül három európai monda csillámlik át: a német nemzeti monda, a frank trójai monda és Attila világhódító hadjáratainak hiedelme.)
