íjas csapda
íjas csapda: a Dunántúl K-i részén, a Duna–Tisza közén, de – Erdély kivételével – szórványosan másutt is előforduló, ürgefogásra használatos csapda, amely az íj és nyíl elvén működik. A fatokban mozgó szeges végű nyílvesszőt az íj felhúzása után egy pecekkel rögzítik, s a csapdát ráhelyezik az ürgelyukra. A kifelé tartó állat az útjában levő pecket elmozdítja, mire az íj működésbe jön, s a szeges végű nyíl a fatokhoz szorítja az állatkát. Veszprémi, Duna–Tisza közi tapasztalatok nyomán 1837-ben Balogh József kunszentmiklósi „physikus” az Ismertető Honi- ’s kül gazdaságban és kereskedelemben c. újságban erre a ’jeles ürgefogó’ használatára hívja fel a figyelmet, a 30 ezüst krajcárért el is készítette azt. A népnyelvben általában ürgefogó, ritkábban ürgecsapda, ürgekaloda, ürgekelepce néven ismeretes. Az íjas csapdával Krajnában pelét, Dobrudzsában, Besszarábiában, Ukrajnában szintén ürgét fognak. Különböző prémes állatok fogására használják a csapdát a finnek, zürjének, cseremiszek, obi-ugorok, szamojédek, baskírok, volgai tatárok és más ázsiai török népek is. Ismerjük az íjas csapdát 17. sz.-i francia vadászkönyvekből, Indonézia, Afrika területéről. Eredetéről még vita folyik, de a magyar íjas csapda népi műveltségünk kétségkívüli finnugor eredetű hagyatéka. A finnugor népek értékes prémesállatfogó íjas csapdája nálunk mint ürgefogó él tovább. – Irod. Gunda Béla: Die Armbrustfallen in Nordasien und ihre ethnologische Bedeutung (Ethnos, V., 1940); Lagercrantz, S.: Contribution to the Ethnography of Africa (Studia Ethnographica Upsaliensia, I., 1950); Korompay Bertalan: Die Bogenfalle bei den Finnugriern, auf dem Wege aus Sibirien nach Europa und in den südlichen Verbreitungsgebieten (Acta Ethn., 1953); Korompay Bertalan: Die Belege der Bogenfalle der Wolga- und Dongegend (Congressus Secundus Internationalis Finno-Ugristarum Helsingiae Habitus... 1965. Szerk. Ravila, P., Helsinki, 1968).
Gunda Béla
