SZAG
SZAG, fn. tt. szag-ot, harm. szr. ~a. A testekből finom pára, vagy gőz gyanánt kirepülő részecskék, mennyiben az orrban végződő idegekre hatnak, s bizonyos érzést gerjesztenek. Minden állatnak sajátnemű szaga van. Némely virágnak nagy a szaga. Étel, bor, pálinka, eczet szaga. Erős, metsző, csipős, gyönge, finom, kellemes szag. Szaga után borra mint jó vizsla nyúlra. (Km.). Szagával jó a káposzta. (Km.). Ha nem látja magát, de érzi a szagát. (Km.). Az oly szagot, mely visszataszitólag, s igen kellemetlenül hat orridegeinkre, különösen bűz-nek nevezzük; ellenben a finom, kellemes ingerű szag neve illat.
E szónak alapját teszi a szivás, vagyis az orron beszívott levegő hangja, melyet az sz fejez ki, s mely a szí igén kivül több szaglásra vonatkozó szók gyökeül szolgál, milyenek: szimat, szimatol, szamat, szipa, szipák, szipákol, szippant, a büdös szagú szenny, az erős szagú szesz. – Egyezik vele az arab-persa szok (genus aromatis), továbbá a latin sagire (acute sentire, Cicerónál), és ettől: sagax, szaglászó, szimatoló pl. canes sagaces (Spűrhunde), továbbá általánosabb (szivási) érteményben a héber 
(anhelavit), arab szaf és szuf (auram traxit, anhelavit, szí v. szív) német hauchen, Hauch stb.
(anhelavit), arab szaf és szuf (auram traxit, anhelavit, szí v. szív) német hauchen, Hauch stb.
