VÉGSZÓ
VÉGSZÓ
Egyszer Hietzingben töltöttem a májust, midőn a csillagkeresztes hölgyek Schönbrunn felől templomi zászlók alatt közeledtek, rendes évi búcsújukat tartották a hietzingi kápolnához, amint Mária Terézia szokásba hozta. A két ország előkelő hölgyei egyházi éneket mondva vonultak a napsütéses, zöldfás úton. A ruhájukon a jelvény, arcukon a meginduló áhítat, emlékezetem szerint Mária Jozefa főhercegasszony vezette a menetet, amely éppen olyan lassan haladt, mint Mária-Pócsra a földmívesasszonyok csapata. A nők mind egyformák a templom közelében. Hercegnők, grófnék az áhítatban lehajtották a fejüket, és szívükben az áhítat kivirágzóit.
Egy orgonabokor mellől néztem a csillagkeresztes nők csoportját; némelyik magyar grófné arcát felismertem az arckép után.
A karinges udvari plébánoson kívül még egy férfi ment levetett föveggel a menetben. Alvinczi Eduárd volt ez a férfiú, aki lassan és meghatottan ballagott, mintha egész életében búcsúra járt volna.
A szokatlan, jó szagú menet elvonult. A hercegnők messze énekeltek, mint az ég angyalai. A zászlók mint a bárányfelhők lengtek. Áldott május volt.
Nemsokára ezután olvastam egy bécsi újságban, hogy Alvinczi Eduárd ismét megjelenhetett Bécs előkelő társaságában, amelyet Ferenc József haragja miatt nélkülözni volt kénytelen. Eduárd ettől fogva nem volt haragban Ferenc Józseffel.
Pesten, A. D. 1917. Kos hava.312
