HÓFÚVÁSBAN
HÓFÚVÁSBAN
Szindbád egyszer – már nagyon régen történt ez –, éjjel a vonattal egy ismeretlen városkába érkezett, hegyek közé, nagy, szép havas télben: a hópelyhek, amelyek belepték az éjszaka kárpitját, barátságosan és jókedvűen dudorásztak a fülébe, amint a vonat fülkéjét elhagyta, mint valami jókedvű nagyapa körül ujjonganak az unokák. Tehát éjfél volt az elhagyott állomáson, a vonat csakhamar továbbrohant, lámpása messziről búcsúzott Szindbádtól… „Hát most mit csináljak?” – kérdezte magában Szindbád és nagyot nyújtózkodott a hóesésben.
A kérdésre a választ egy sunyi, alattomos külsejű, egykedvűen lépegető kocsisember adta meg. Nagy bőrbunda volt a felfelé pödört bajuszú férfiún, a kalapja mellett harkálytoll volt, bizonyosan kocsikáztatja esténkint a kisváros szobaleányait és szakácsnőit, messze, az erdő felé, és éjszaka kocsijával csupán olyan kávéházak előtt álldogál, ahonnan cigány muzsika hangzik.
– Kár volna lefeküdni, nagyságos úr – mondta, miközben bizalmas gondossággal burkolta be Szindbád lábait a pokrócba. – Az itteni fogadóban úgysem nagyon lehet aludni a bogaraktól. Az ilyen divatos férfiú, mint az uraság, jobb helyen is eltöltheti az éjszakát…
Szindbád helyeslően bólintott, most már régidő óta rendes, dolgos ember volt ekkortájt.
A kocsisgavallér a hosszúszőrű lovacskák közé csapott. Hátrafordult és hamisan hunyorított: – Egyébként ajánlom Blanka kisasszonyt. A zongoramestert Struccnak hívják és Pestről kapja a kótákat. Ő a legjobb zenész a városban.
A lovacskák hegynek vonták a rozoga hintót. A városban – meglapuló háztetők között – a hó vastagon szakadt a magasságból, mélységes csend volt mindenfelé, kerék nem dübörgött, lámpás nem világított, a lezárt szemű ablakok mögött vajon vannak-e162 emberek, nők, férfiak, fiatal népek, akik félig nyitott szemmel feküsznek a sötétségben?
Egyik görbe utca a másik után következett. A hintó farok a fordulóknál, egy nagyon szűk sikátorban Szindbád megtapintotta a revolverét, de a kocsis csupán jókedvéből fütyült a szőrgallérban.
– Mindjárt ott leszünk, uraság – mondta bizalmasan, amint hátranézett, és a lovacskák komolyan, elszántan mentek felfelé a hegyoldalban.
A sarkon egy kőszent didergett fülkéjében, aztán nagyokat zökkent a bárka a hepehupás köveken, egy gömbölyű, középkorias vasrostély mögül piros lámpafény szűrődött a hóesésbe, és a hópelyhek véresen hullottak itt a magasból. A kocsis a vasrostélyos ajtó elé kormányozta a lovacskákat, amelyek bizonyos megelégedéssel állottak meg e ház előtt, ahol már gyakran megfordultak éjnek idején. A kocsis leugrott a bakról, duhajkodva rángatta meg a csengő karikáját; a rekedt csengő visszhangzott a ház belsejében és érte nyomban zongora szólalt meg valahol. A kulcs gyorsan fordult a zárban, egy rózsaszínű-ruhás nő nyitott ajtót.
– Maga az, Zsiga?
– Idegen uraságot hoztam a vasútról – mondta a kocsis.
– Tessék, tessék – intett a rózsaszínű nő dudorászva, hízelkedve Szindbádunk felé a kocsiba. Bodros haját pirossal szegte be a hátulról jövő lámpafény, és a folyosón egyszerre három-négy nő is megjelent, amint kíváncsian nézegettek a kapu felé.
A kocsis bizalmaskodva veregette meg Szindbád hátát, amint az ajtón belépkedett.
– Majd iszom egy csáját – mondta jókedvűen. – Friss időnk van, pedig csak tegnap ért ide a tél.
A folyosón parfüm és pomádé szaga fogadta a belépőt, kis ajtók mögül rózsaszínű fények és földre dobott vánkosok. A zongora mind közelebb hangzik. Egy ajtót felnyitnak, ahol több lámpás ég a kerek, bolthajtásos terem falán. (E ház tán zárda volt vagy erősség. A nagy, négyszegletes köveken erősen visszhangzik a lépés.) Itt végre megtalálta Szindbád a zongorát, mellette Strucc163 urat, a koromfekete bajusza, ragyásarcú és feketefogú zenészt, aki néhány percig változatosan verte a zongorát, közben fürkészve figyelte Szindbádot, de mert csupán gyűrött józanságot észlelt annak hideg arcában, a zongora fedelét becsapta és lappangó léptekkel kezdett a vendég körül járni. A cigarettát olyanformán rejtegette kezében, mint az iskolásfiúk, a füstöt a falra fújta, és sokáig piszkálta a tüzet a pohos kályhában, amely akkora volt, hogy tán az egész várost is befűthette volna. Aztán egyszerre odalépett a pálinkáspoharába bámuló Szindbád mellé:
– Mindjárt itt lesz a Blanka – mondta, és nevetett.
Szindbád álmosan legyintett. Rossz kedv lopózott mögéje, mióta e házba belépett. Gyilkosságokra, megfojtott utasemberekre gondolt. A falban talán meghurkolt kereskedők hullái állonganak és reménykedve várják a rendőrbiztost… Ez a ragyás fiatalember bizonyára a késsel is jól bánik. Szindbád olyan elkeseredést érzett, hogy leginkább ahhoz lett volna kedve, hogy lepuffantsa a gyanúba vett zongorást.
Strucc úr pedig most már állandóan nevetett. Romlott, fekete fogaival egyenként megismerkedett Szindbád. Az állán forradás volt, és a cigaretta füstjét nem titkolt élvezettel szívta mellére.
– Én is pesti vagyok – mondta himbálózva szürke kabátjában, amelyre fekete karvédők voltak húzva. – Pesti gyerek vagyok; az apám üzletember Budapesten. De hát télen mit csináljak Pesten? Nincs lóverseny. Mert a lóversenyen mindig ott vagyok.
Aztán elhallgatott és hosszú ideig vizsgálta Szindbád kezét, lábát, ruháját, ingét. A kalapját levette a fogasról, belenézett. A bundát megtapogatta.
– No lám. Én még azt hittem, hogy utazó! – mondta félhangosan.
– Doktor úr! Melyik a nótája? Doktor úr!
De erre már választ nem kapott, mert megérkezett az a bizonyos Blanka. Pirosharisnyás, gömbölyűlábú és megtelt szerb leány volt Blanka. Zöld ruhája volt és karperecén apróságok fityegtek. Egy karikában egy csendőr arcképe… A borzas, sűrű, fekete hajában hervadt rózsa.164
– Kérek teát! – mondta, és úgy nevetett Szindbádra, mintha már nagyon régen ismerte volna. – Apa! Adjon cigarettát. Apa!
A zongorás is széket húzott az asztalhoz.
– Nézze, bácsika, ne legyen olyan rosszkedvű. Tudom, hogy maga is szokott a lóversenyre járni. Látom a cipőjéről. Csak sportmanek hordanak ilyen cipőt. Hát állítsunk össze egy halmozást tavaszra.
– Apa, kérek teát! – ismételte a rác nő.
Szindbád búbánatosan bámult a lámpafénybe. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában egy fényes huszonötkrajcárost csent el az anyjától. Itt kezdődött romlása. Istenem, hová jutott!
Aztán hirtelen felállott és kalapját fejére tette. A jobb kezével a revolverét fogta a zsebében, és kiment a barátságos szobából. Végigsietett a folyosón, hallotta, hogy kiáltoznak utána, de most már szökött. Az ajtót sikerült az első fogásra felnyitnia. Már kinn volt a havas, sötét utcán. A hópelyhek hűvösen, enyhén szállongtak égő arcába.
Mintha valami nagy veszedelemből szabadult volna meg, mélyen, hangosan fellélegzett.
Nesztelenül lépkedett visszafelé a mély hóban, amerre emlékezete szerint a kocsi az imént hozta.
Hátranézett. Nem is üldözték.
[1912]165
