ÉRZELGŐS UTAZÁS
ÉRZELGŐS UTAZÁS
Szindbád álmában különös zörejt hallott. A koporsón dobogó rögök hangjához volt hasonlatos a hang. Holott, mint rendesen, most is nőkkel álmodott, hervatag vállakkal, amelyek egykor felé ragyogtak, fiatal nők bokájával és hajakkal, amelyeket itt-ott látott nők fején. A különös dobogás felébresztette, s fejét a párnáról felemelte, mert azt hitte, hogy halála elkövetkezett. A halált ugyanis – egy kuruzsló vallomása és egy jósnő előadása szerint – úgy képzelte, hogy hirtelen lepi meg. Mint egy messzi földről jött vendég, benyit hirtelen a kapun. Vagy valaki jön vele szemben a hosszú sétányon vagy a nagyvárosi utca forgatagában, akit ezer közül meg lehet majd ismerni. Kellemetlen, gonosz arcú, szúrós tekintetű idegen férfi, aki már messziről szemügyre veszi Szindbádot: a halál. Mind közelebb érnek egymáshoz. Szindbádnak térde lankad, és már csak gyávaságból megy előre, hátha el lehetne kerülni a rosszindulatú idegent. Szédült, és erősen lehunyta a szemét, visszafojtotta a lélegzetét. Ez a láthatatlan szédület, amely néha meglepte, mintha lepkehálót dobtak volna a fejére, hogy szinte az egész életét elfelejtette. Útszéli fákban megkapaszkodott; és mint egy másvilágba menő siklóvonat ablakából látott maga körül idegen, közömbös arcokat. Mintha egyszerre mindenkinek láthatatlanná válott volna; nők, akik tegnap még a szemébe néztek és a szemük mélyében megengedték a szenvedély pásztortüzének a felvillanását, s ajkukat, szájukat nem dugták el, midőn Szindbád merően odanézett; üres tekintetű férfiak, akiket Szindbád általában megvetett, mert általában nem becsülte a férfiakat, mióta kihallgatta, megtanulta őket, szomorú szenvedélyeiket, lealázó vágyaikat, megbocsáthatatlan szerelmi tévelygéseiket: mind-mind közömbös arckifejezéssel haladnak el mellette, míg tompa kábulattal, mint egy partra dobott hal, az utcai lámpásba kapaszkodott. Olykor percek múltak el, míg a halál nehézkes szédüléséből227 minden energiája felhasználásával lassankint visszatért az élet valóságába; szeme elől eltűnt a szürke fátyol, amely kiásott koporsók falán feltalálható színekhez volt hasonlatos, mélyet lélegzett, „így halok meg egyszer”, gondolta magában, s legalább egy tucat lépést ment előre, amíg észrevette, hogy nefelejcs-szempár világít kis virágos tavaszi kalap alatt. „Szívszélhűdés”, mondta később hangosan, magában, mintha csúfolódott volna az elkerült ellenség felett – a nyárfasorban senki sem jött szembe véle ellenséges, gonosz indulatú arccal, sőt barátságosan, a még tanulatlan nők alázatával mendegélt néhány barna hölgy a közelben. „Bizonyos, hogy senki se jutott eszembe – akkor, délután” – gondolta magában Szindbád, midőn estve az Operában megjelent, s a mulatságos karnagy szünetet tartott a zenélésben. A halált bunkóütésnek látta, amely esetleg kedvese karjában éri. Legalább egy tó vagy egy mély folyam mellett történjék a dolog, ahol nyomban el lehet temetkezni. – S éjfélkor, midőn magányosan üldögélt szobájában, és kedves olvasmánya, a verses könyv vagy a mélabús regény lehanyatlott kezében, elgondolta, hogy mily kellemetlen helyzetbe kerülne, ha különböző nők találkoznának egymással a temetésén. Ám valószínű, hogy legtöbb hölgyismerőse csak messziről nézné a szertartást, mintha semmi köze sem volna a halotthoz. Csak egy-két naiv, megcsalt nő bőgne a koporsó mögött, akikkel a hajós úgysem törődött életében. – De még egyelőre nem halt meg Szindbád, bár a különös koporsózörgés még akkor is fülébe hangzott, midőn már alaposan körülnézett a szobában, és a bútorokat felismerte. Amott a falon az arckép, egy halott kisleányé, akit a ravatalon fényképezett a mester, félig lezárt szemei a kerek, keskeny aranyrámában, mintha túlvilági nyugalommal nézegetnének. Itt egy Erzsébet királynő termetű hölgy feszül derékig olajba föstve, és barna haja körül ábrándos magyar népdal röpköd. Elgondolkozva pillant alá a falról egy tündérnő, akit Szindbád sohasem ismert, és mégis arra gondolt, hogy a hölgy egyszer meglátogatja, de nem találja lakásán, a kesztyűt levonja kezéről, kiszabadítja kezét a cobolybundából, és az aranyporzós kék tintával néhány sort ír az asztalon egy fehér lapra: Itt volt, és kimondhatatlanul fájlalja, hogy a találkozás nem sikerült…228 Nincsen olyan férfi, aki ne várná azt, hogy egyszer valamikor eljön a legdrágább, a legkedvesebb, akit csak képzeletből ismer… akire gyermekkora óta gondol, s lehetséges, hogy ebben az életben csak azért nem találkozhatnak, mert a kisassszony táncosnő Szevillában vagy tatár hercegnő a Kaukázusban… vagy már régen öregasszony lett azóta, s a kártyáiból csodálkozva látja, hogy egy lovag van kijelölve a számára, bárhogyan kever, s babonásan emel… esetleg gyermekszoknyában futkos a sétatéren, és a nevelőnő Kisfaludy Károlyba szerelmes… vágtató hintó ablaka mögött eltűnve látni egy pillanatig… vagy külvárosból jön hajnalban, és az újságot hordja az alvó házak emeletén… Ki tudná, hol s merre jár az a nő, akinek szájából azt a különös hangot meghallani lehetne, amely hang zengésében benne volna az élet és a halál. És sohasem jön el senki az álmokból. Hisz nem is volna érdemes álmodni, ha az álmok megvalósulnának.
Tavasz volt akkor, és Szindbád a rohanó folyót szemlélte mind közönségesen, a hídra könyökölt, és jó tanuló módjára a városokra, falvakra, hegységekre gondolt, amely mellett a habok majd elszaladnak, midőn tekintete elől eltűnnek; a tájakat látta napfényes párában a folyó partjain, vagy éjjeli pásztortűznél halászok húzzák az evezőt, s a parton elgondolkozva, bátorságot gyűjtve jár egy leány, szíve alatt gyermekével; majd véres szemű férfiak izgalmas arccal merülnek alá a hullámokba, és egy folyómenti kis faluban a folyam a parti fövényre csúsztatja a dúlt arcú gavallért, midőn a folyam közepén estefelé gitárpengés és zengő, párzó bariton kíséretében lomha testével hullámot verve csapkod tova a mohácsi gőzhajó. Ott fekszik a folyó halottja a parton, és eltorzult tekintetét a csillagokra szegezi, amelyeket ugyanakkor más szemeknek a sugara is érint. A fövényről szálladozó néma pillantás talán ugyanarról a nőről beszél a Kutyának vagy a Medvének, aki most új kedvese karján andalog a hajó fedélzetén, s csillagot keresnek a magasságban, amely lépteikre vigyáz, akihez éjjel az ablakból felsóhajtanak, s akihez esküvésüket küldik. S a nők, akik a folyamban együtt úsznak a férfiakkal, mélyen a vízben vagy fel-felemelkedve a folyam színére, midőn ismerős városok mellett elutaznak, ahol egykor tán boldogan229 üldögéltek a cukrászboltban, a vaníliaszínű függönyök mögött a furcsa szavakra gondoltak, amelyeket mintha először hallottak volna női szájból – vagy a sétatérre, ahol a férfiú bevallotta, hogy csak élete szerencsétlenségére jött a városba, mert ezentúl csupa boldogtalanságnak tűnik fel a jövő… És most úsznak együtt a halak hallgatagságával, amelyek az orrukat csodálkozva dörzsölik a szívekhez, szemekhez, mintha azt kérdeznék: honnan jöttök, mit éreztetek s mit láttatok, mielőtt a folyam sötétségébe menekültetek volna az emberi szemek elől? Hiszen tulajdonképpen mindenki a kárörvendő, gonosz, leskelődő, lelketlen pillantások elől szökik el a városból. S lenn a sziget alatt, ahol a folyam kanyarodik, és a nyugodalmas hullámok megzavarodnak utazásuk céljában, a férfi és női holttestek összetalálkoznak, a zúgó árban érintkeznek, és ha a parton egymás mellé kerülnének, mily különös tekintettel vizsgálnák egymást. Ah, itt senki sem kérdi már, hogy „miért”? Talán már nem is gondolnak arra, hogy mi volt tegnap, a párna mit tanácsolt, szájak mit mondtak, s szemek hogyan hazudtak! Itt, a parton, a fövényen heverészve, amíg a parasztok idetalálnak, és a zsebeket kikutatják, régi jóbarátokként hallgatnak egymás mellett a holttestek. A nő talán kaszíroshölgy volt tegnap a Józsefvárosban, s egy katonáért ugrott a Dunába, hogy valahogyan eljusson Zimonyba, a helyőrséghez. A férfi kedvesét siratja, aki mostanában másnak a szájába csókolja bele a mondanivalóit, és még csak arra sem hajlandó már, hogy az utolsó találkozásra eljöjjön a garni-szállodába, hol revolverrel várja a szegény bolond férfi… Mily furcsán bámulhatnak ők ott egymásra a folyó mentén!
S hősünk, Szindbád e napon, midőn a koporsózörgést hallotta, a hídon a folyó fölött hosszasan elmerengett kedveséről, aki tegnap a Dunába ugrott.
– A kék fátyolomat veszem fel – írta többek között a búcsúlevelében a kisasszony.
Szindbád halkan elgondolta, hogy közelgő halálát megelőzni nemes cselekedet volna. S vajon mit csinált azóta a kisasszony a Dunában, mióta nem látta? Mit látott, hallott azóta, amióta utoljára mesélt Szindbádnak a párnán? Talán volnának kedves mondanivalói,230 amelyeket félig szenderegve lehetne hallgatni? Ah, mily szép történeteket tudnak a nők, ha szerelmi kedvük elcsendesedik!
Szindbád körülnézett.
Egyedül volt a hídon.
Lassan leereszkedett a Dunába, hogy megholt kedvesével találkozzon, valahol a sziget alatt.
És talán más öngyilkos nőkkel is megismerkedik útközben.
[1915]231
