A VADEVEZŐS MEGTÉRÉSE • (Az ódonságok városában)
A VADEVEZŐS MEGTÉRÉSE • (Az ódonságok városában)
Szindbád olyanformán vetődött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, akinek nem volt válogatnivalója a menekülés módjában.
Ott szállott partra, ahol lehetett, akár csak egy sekélyes, reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek, lyukas bádog, gyermekfürösztő teknők, öregasszonyok megfoltozhatatlan edényei (ibrikei) között, ahol a hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte már önmagát is. De sajkája léket kapott, vihart talált, sziklába ütközött, egyszóval tönkrement a Dunán, csak puszta életét mentette meg a csatából, amelyet az elemekkel vívott, amikor is minden percben agyonzúzhatta volna magát.
Ő, mint a neve is mutatja, „vadevezős” volt egész életében, így senkinek a pártfogására nem számíthatott, mikor érzése szerint összetört bordákkal, kimerült tagokkal, a pokoli látományoktól elgyávult lélekkel, csak éppen egy paraszthajszálon függő szívvel, nehézkes testtel, mint egy kővel megrakott szekér a sivatagban, a hajótörésből megmentette puszta életét, és annak is örült, hogy még egy saru van a lábán.
Tehát nem mehetett el a plébánia mellett, hogy annak küszöbén be ne sántikáljon, és az öreg plébános úrtól pártfogást kérjen arra az időre, amíg messze a nagyvilágtól, az óbudai partokon újra felépítheti a maga hajócskáját. Vagy pedig, ami valószínűbbnek látszott, egy kis temetés irányában pártfogolja őt az apátúr, mert nem akart elhasznált éjjeli edényként a parton elhagyatva lenni.
– Úgyis mindig az óbudai temetőben akartam nyugodni, ha már nem tölthettem egész életemet Óbudán, a nagyon tiszteletre méltó városban. Itt szeretnék adót fizetni – mondta Szindbád szívbeli meggyőződéssel, mert hajótörése után ő se volt takarékoskodó497 a kegyes elhatározásokkal, amelyekkel kegyelmet kér további életben maradásához.
Tehát beköltözött Szindbád Óbudára, mint egy tönkrement vadevezős, aki soha többé nem mer kalandokra indulni a nagy Duna mentén, hogy ott olyan dolgokat fedezzen fel, mint egy új Kolumbusz Kristóf.
– Legfeljebb kocsin járok, ha járok valahová – gondolta az alig magához térő hajótörött, amikor a plébániai templomban ráeszmélt, hogy még vannak jó emberek. Szent András, Szent Flórián és más oltárképek szentjei ezen a világon, akiknek támogatására lehet számítani.
Az apátúr maga is olyan jó öregember volt, mint egy jövendőbeli szent szobor a plébániai templomból, csak a sekrestyés nézegetett gyanakodva a bevándoroltra tövig nyírt haja alól, és magában mormogott, mert megjegyzését nem hallgathatta el, mielőtt azt elfelejtené a plébániai templomból csak ezer lépésnyire nyitható vendéglőkben.
S a sekrestyésnek mindennap meg kellett tenni az ezer lépést, mormogván könnyelmű fiatalsága felett, mikor még az ezer lépést éppen ő mérte ki a bormérő helyekig.
– Legfeljebb kocsin járok – ismételte az alig magához tért hajós, mint azoknak szokása, akik valami hosszú nélkülözés után valamely égi vagy földi pártfogást éreznek a hátuk mögött, s ezért kissé elbizakodnak.
Kisütött a nap Óbuda felett, és a pünkösdi ünnepekre való ruhákat mind megszárította az udvarokban kifeszített köteleken: világoszöld falombokká, rétek sárga virágaivá, mennybeli angyalokká sőt cukrászdák vaníliafagylaltjaivá lettek a nők a május ünnepi öltözetek révén, de némelyek még a cseresznyeréteshez is (magjával) hasonlítottak, különösen azok, akik régi divat szerint rózsaszínű harisnyát húztak a rózsaszínű ruhához, és úgy mentek mindig a templomba, mintha a saját esküvőjükre mennének, amely után való lakodalomból elmaradhatatlan a rétestészta, amilyen hosszant a boldogságnak kell nyúlni.498
A napsütésben a tavalyi fehérneműek, alsószoknyák és alsónadrágok között az udvaron valami része volt Szindbádnak is, mert váratlanul búcsút mondott a ruhaszárítókörélnek, amellyel néha véget vetni akart életének, és előlengedezett, mint egy vasalt ing, amelyet az ünnepi nap jól kifehérített, a gazdasszony keze kivasalt, régi, tisztességes gombokat kapott kölcsönbe, hogy inggombjai révén maga is tisztességes polgárnak számítson, ne pedig csak afféle vadevezősnek, akit a szelek játéka sodort az óbudai partokra.
Úgy közeledett Szent Antal szobrához a templomban, mintha a szent legalábbis régi keresztkomája volna.
Éppen a nagyon fehérre, nagyon tisztességesre vasalt ing tette, hogy egy gyermeknek lett a keresztapja, első állását elnyervén ezzel Óbudán.
Tudniillik az idő tájt, mikor Szindbád vasalt ingében örvendezett az életnek: két szegény asszony egy kis gyermeket hozott keresztelni. Tarka ruhás, a romantikából való cigánynők voltak, akik Óbuda környékén laktak, és mint a népmesében: kártyavetéssel, jóslással, tény ér olvasással és más mágiákkal foglalkoznak, mert csak ehhez értenek. Fiatalok és frissek voltak az asszonyok, mint az erdei vadak, a szemükben ezeresztendős titkok bogarásztak, sötétlettek, gyermekei azon törzsnek, amelynek Fábián vajda volt a főnöke, Óbuda és Pomáz között az országúton.
A cigánynők a gyermekkel a karukon – mert felváltva és dédelgetve vitték, azzal a csodálatos szerelemmel, amellyel csak a cigányok tudják szeretni a purdéikat – a plébániai templom körül leskelődtek, és nyomban szemügyre vették Szindbádot nagyon fehérre vasalt ingében, amelyet úgy viselt, mint valami rendjelet, mint valami csodálatosságot, amelyben hosszú idők óta először van része.
A bűbájos szemű cigánynők persze nyomban észrevették Szindbád büszkélkedését, és mialatt a gyermeket egymás között cserélgették, a maguk hipnotizáló nyelvén arról kezdtek beszélni a plébániai templom ódon fala mellett, hogy hiába várják Fábiánt, a vajdát, akinek a gyermek keresztapaságát kellett volna vállalni, Fábián valami okból meggondolta magát, és nem lép óbudai területre, mert van az úgy, hogy néha maguk a cigány vajdák sem merészelnek499 bizonyos városokba belépni. A purdénak pedig keresztapára volna szüksége, aki a helyén legyen, amikor az öreg plébános a keresztvízzel meghinti a gyermeket.
– Fiú vagy lány? – kérdezte bizonyos érdeklődéssel Szindbád, miután a cigánynők beszédének bűvkörébe került, és miután ezt a kérdést megtette, többé nem menekedhetett meg a varázslattól, amelyet a cigánynők elkövettek arra nézve, hogy a gyermek keresztapaságát Szindbádra bízzák.
Már jött is a plébános úr, és Szindbád a két cigánynő rábeszélésére vállalta a keresztapaságot az apátlan purdé mellett.
– Mi legyen a neve? – kérdezte a plébános úr.
Mielőtt Szindbád felelhetett volna, az asszonyok egyértelműleg válaszolták:
– Fábián legyen a neve, mert ez a neve a vajdának is, habár nem jöhetett el a keresztelőre.
Szindbád tűnődve, elgondolkozva nézett a kis Fábiánra, akinek keresztapaságát vállalta a távollevő vajda helyett. Állt a cigánypurdé felett, aki csak abban különbözött a többi gyermektől, hogy már néhány napos korában fekete volt, mint a lurkó. Milyen lesz, mikor felnő Fábián? Akasztófán csizmában vagy mezítláb ágyban végzi-e életét? Amint már a keresztapák szoktak gondolkozni az új hívecske felett, akit a plébános úr éppen most lát útravalóul az életre, a szent keresztséggel.
– Mit mondjunk neki komám uramról, ha majd Fábián felnő, és keresztapja felől kérdezősködik? – szólalt meg a cigánynő, aki komaasszonya lett Szindbádnak, és a gyermek nyakára egy aranytallért, aranyláncon akasztott (amelyet bizonyára visszalopnak Fábiántól, ha felnő).
– Mit mondjanak rólam a keresztfiamnak? – tűnődött Szindbád, és még elgondolkozottabban nézte a purdét.
Eleinte azt akarta felelni, hogy Fábiánt, ha felnő, elküldhetik hozzá vályogot vetni vagy muzsikálni, de aztán hirtelen elgondolkozott.
– Mondják meg neki, hogy az első inget én ajándékozom neki –500 felelt Szindbád, miután Fábián tetőtől talpig anyaszült meztelen volt.
Levetette büszkeségét, a maga fehér, magavasalt ingét, és keresztfiának adományozta.
Ez a vadevezős megtérésének története.
[1931]501
