A PARADICSOMFOLT
A PARADICSOMFOLT
Korántsem kell azt hinnünk, hogy Szindbádról darab ideig azért nem hallottunk, mert elérkezett volt ahhoz a korhoz, amikor a férfiak minden esztendőben vastagabbak lesznek egy-egy évgyűrűvel, a vaskos anekdotákat, tenyeres-talpas nőket és a zsíros koncokat kedvelik. Nem, Szindbád még olyan regényesen karcsú férfi volt, mint azokat a férfiakat képzeljük, akik a jégszürke hajjal és tapasztalt szemmel is bármikor készek meghalni a szelemért a regényekben és a színpadon. Még mindig illik rá a régi mondás, csak addig ér az ember valamit, amíg a szülője él – Szindbádnak valahol, valamerre élt öreg édesanyja.
Nyugodjunk meg tehát abban, hogy Szindbádról azért nem hallottunk volna darab ideig, mert padra tették a csizmáját. (Nem volt annak még református formája sem, mint a Tiszából kifogott holttesteken szokott lenni.) Csak éppen leült egyszer bolyongásaiban egy mesemondó, kedves, fiatal nő mellé, aki arról regélt neki, hogy nincs szebb dolog a hűségnél, becsületnél, kitartásnál. Szindbád jó darab ideig ottfelejtkezett a fiatal mesemondó mellett, amíg egyszer észbekapott, hogy itt is, amott is várnak reá a világban – őszi tájakon nézik miatta elgondolkozó szemek a lappangva szálldosó varjakat; udvarházak kerítésénél ugatja meg az unatkozó házőrző a holdvilágot, mert más nem jár az ablak alá. Várják szüretkor ízes fürtök, amelyeket a legdrágább kéz szakít le számára, és várják a pohárköszöntők, amelyeket hű barátok mondanak el a mindig bánatosnak látszó cimborának. Várja a tiszavirágos folyamban a hosszú orrú kecsege, és várja egy vidéki torony, amelynek nézésétől alig bírt megválni, amikor elment a torony környékéről.
Tehát ismét visszatért, mikor már azt hittük hogy többé sohasem hallunk róla. A Tisza mellé érkezett egy városkába, ahol macskafejű köveken sem perdül ki a nők lába, ellenben jó dolga van311 a cipőkereskedőknek, mert a nők versenyeznek abban, hogy kinek legyen a legszebb lába a városkában.
– No, jó leszek én itt bírónak – gondolta magában Szindbád, amint jövendő állása felől törné a fejét.
A férfibarátaival hamar végzett. Azok naphosszat azon mulatnak, hogy a nyugalmazott alezredes új kalapját (a másodikat ez életben) eldugdosták vagy sétapálca végén a levegőbe forgatták, amiért a nyugalmazott katonatiszt nagyon aggodalmaskodott. Az alezredes kalapján kívül más szenzáció nem akadt a városkában, Szindbád tehát Malvin bűvkörébe jutott.
Ki volt ez a Malvin?
Nem tartozott sem a felvéghez, ahol a rőzsét hordják hátukon az asszonyok, sem az alvéghez, ahol a nagy protestáns imakönyvet cipelik a hónuk alatt.
Sőt korra nézve sem volt idősebb, minthogy a második ingen kívül, amelyet harmincéves korukban kapnak a nők, még más ing kellett volna neki. De bölcs volt, mert nyomban ezt kérdezte Szindbádtól:
– Talán megint azzal a mesével jön, uracskám, a városba, hogy itt boldogtalansága ellen keres gyógyulást? Nem hiszünk már szerelmi csalódásaiban.
– Pedig most már igazán nem szeret – mormogta Szindbád lesütött szemmel.
– Kicsoda? – kérdezte Malvin fürkésző tekintettel, és kifelé hajolt az ablakon, amelyben a helyi szokás szerint Szindbád első látogatását fogadta.
Az akácokról hullott a levél, sárga ló búsan állott sárga kertben, az esőcsatorna már megtelt száraz falevelekkel, amelyek most mindenféle cifra hazugságokat zizegve sugdostak a vén esőcsatornának. Szindbád felsóhajtott, mint akár a múlt időkben:
– Semmi különösebb dolog nem történt, csak kiadta az utamat. Azt mondta, hogy húsz évvel öregebb vagyok nála, és már sok színdarabot néztem végig a páholyokból, holott ő csak most szeretne páholyban ülni, és kezét, lábát onnan kilógatni, hogy az udvarlók megbecsülhessék.312
Zöldpaprika és érett paradicsom feküdt a kertben, olyan nagy kosarakban, mintha Malvin a piac összes kofáinak komaasszonya volna. Az udvar hátterében hordókat mostak a közelgő szürethez. A hordók kotyogtak, pufogtak, mint az öregemberek vaskos udvarlása. De Malvin hátra sem fordult, Szindbádra szegezte a szemét, és áhítatosan ejtegette ki a szavakat:
– Pedig tiszta szerelemből lettek egymáséi… Sokat beszéltek annak idején erről a szerelemről a mi vidékünkön is. Őnagysága több szerelmes levelezést visszaküldött írójának erre a vidékre, ami azt jelentette, hogy most már vége van mindennek, komaságnak, sógorságnak e vidékbeliekkel… Szerencsére, én sohase írtam magának egyetlen levelet sem, így nem volt mit visszaküldhetni kedves nejének.
– Pedig az egri apácáknál akkoriban is jól megtanították írni a növendékeket.
A szekér, amely ebben a percben az udvarra befordult, fekete szemű napraforgókat és kisember nagyságú sárgatököket hozott. Malvin, bár jó gazdasszony hírében állott a városkában, csak úgy odavetőleg mondta a kocsisnak:
– Oda rakjátok az udvar sarkába.
Aztán folytatta a szót, amint szürke, kiösmerhetetlen szemeivel és szőkés-barna, álmokat és gondos reggeli fésülködést jelentő fodros fürteivel Szindbád felé fordult:
– Ami az írást illeti, arról bizonyságot tehetnének naplóim, amelyeknek tizedik kötetét írom leánykorom óta.
– Napló? A mai világban? – kérdezte Szindbád hitetlenkedve. – Ó, ha igaz volna, hogy ezekben a naplójegyzetekben itt-ott előfordul az én nevem is!
– Előfordul – felelt Malvin, és hirtelen elpirult, mintha még mindig növendék volna az apácáknál.
De csakhamar észrevette háziasszonyos pillantása, hogy a vályoglábú szolgáló az udvar végében a szomszédos mindenessel kezd hosszadalmasabb tereferébe, mire hirtelen felkiáltott:
– Rozi, megtépem a kontyod.313
Majd az ablak előtt fotográfus pózban állongó Szindbádra nézett ismét.
– Ha akarja látni egy régi naplómat, szívesen megmutatom.
Halk rebbenéssel (amely házipapucs-viseletről tanúskodott) tűnt el az ablak mellől. Valahol a szobában egy kulcs kattant, mini valami kis szobai kakas, amely kukorékolásával az alvókat felébreszti. Az asszony hamuszürkébe kötött könyvecskével tért vissza. Felnyitotta a kellő helyet, és folyamatosan olvasni kezdte:
„Ma megismerkedtem Szindbáddal, akiről barátnőimtől már annyi mindent hallottam. Nos, az ellenállhatatlannak vajszínű kesztyűje volt és nyakában kék-babos kötött nyakkendő. Kivágott lakkcipője volt, pedig se vasárnap, de majális sem volt a városban. Néhány szeplő van az orrán, de a nyakán is, ami határozottan árt megjelenésének…”
– Erre nem is emlékszem! – kiáltott fel megrökönyödve Szindbád.
„Alattomos, hízelkedő hangja van, mint valami kupecnek, aki olcsón szeret vásárolni. De én csak fél füllel hallgattam oda, mert észrevettem, hogy a fehér mellénye felső részén egy paradicsommártástól eredő folt van. Ezt a foltot néztem egész idő alatt, amíg Szindbád kedveskedő, alázatos hangon beszélt hozzám arról, hogy már hányszor csalódott a nőkben, mennyit szenvedett miattuk, hányszor akart öngyilkos lenni értük… – „Most is éppen öngyilkosságon töröm a fejem, ha nem akad egy drága kéz a városban, amely megmentse életemet” – mondta szó szerint Szindbád, és olyan merően nézett rám, mintha engem szemelt volna ki élete megmentőjének. Én erre megkérdeztem tőle, hol ebédelt? Szindbád azt felelte: – A legdrágább, a legjobb nőnél a városban. – Mire én azt feleltem neki, hogy a nő lehet a legdrágább, de úgy látszik, hogy asztalkendőt nem adott az ebédhez… ”
Szindbád darab ideig szótlanul állott az ablak előtt, aztán kesernyésen nevetni kezdett:
– Lehetséges, hogy valamikor hajlandó voltam bizonyos bolondságokra, de a férfiak idő jöttével rendszerint megkomolyodnak.314
A Napló halkan összecsapódott Malvin kezében, és a hamuszürke szem most már jóságosan nézett a Szindbád szomorú arcába.
– Az asszonyok azonban sohase komolyodnak meg. Én hálás vagyok azért, hogy valamikor udvarlására méltatott, és ezt nem felejtem el halálom órájáig. Meghívom holnapra ebédre. Lesz kedvenc paradicsom-mártása, és az esetleges foltok ellen tiszta asztalkendője…
Szindbád megcsókolta Malvin kezét, és megkönnyebbedett szívvel ment tovább.
[1924]315
