A BALATONI SELLŐ
A BALATONI SELLŐ
– Csak még felfelé a fejjel! – monda magában Szindbád. – Utóvégre az nem sokat számít, hogy Almásról éjszaka kellett megszökni, Almás csak egy rongyos mezőváros,
(Almáson ugyanis az a félreértés történt, hogy felháborodott férfiak azzal gyanúsították Szindbádot, hogy egy módos özvegyasszonyt akar megszöktetni. Ha már férjhez megy az özvegy, válasszon helybeli embert, maradjon itt a vagyon.)
Ugyanezért Szindbád most másfelé vette útját, hogy legalábbis a Duna folyam válassza el a kellemetlen almásiaktól! „Stuart Mária” jutott eszébe, aki egy Balaton-parti ódon vadászkastélyban éldegél a szőlőhegy alatt, és mindig terem annyi borsó a kertjében, hogy vendégül láthatja azokat a férfiakat, akik tisztelettel és hódolattal közelednek feléje.
Stuart Mária aranyszőke volt, többnyire piros slafrokot viselt, a papucsát kihajította az ablakon is, ha valakire megharagudott, káromkodásokat tudott, amelyeket az 1848–49-i hadjárat egyik komáromi kapitányától tanult, aki kilencvenhárom esztendős korában vette el feleségül, ugyanezért a katolikus lelkész nem akarta eltemetni az istentelen hadfit, Tapolcáról kellett elhozatni a kálvinista papot. De az öreg úr jól kinevelte Máriát, regénykönyveket olvastatott vele, divatlapokat járatott a címére, a helybeli postahivatalban mindig nagyot nézett a kisasszony a legújabb Egyetemes Regénytár kötetein, amely piros vászonba kötve nagy szenzációt hozott Őrbe. Az egykori Eszterházy-kastély bolthajtásos bejáratára bizonyos tisztelettel nézegettek a Balaton-parti országút utasai.
– Nemcsak kulacsgyűjtemény van ott – mondogatták –, hanem könyvtár is.
A honvédbajnok végre is belehalt süketségébe, amelyet Komáromban szerzett, amikor egy puskaporos hordón pipázott. (Persze, a hordó felrobbant.) Stuart Mária csalékony egérfogó szemeivel340 kipillantott a gledícsia-kerítésen, hogy Szindbád csaknem a nyakát törte ki, amikor leugrott az alig lassító személyvonatról. (A poggyászát majd Tapolcáról hozza vissza a vasúti kalauz, akinek szabad volt szűzdohányt termelni a kastély kertjének rejtettebb részében.)
– No, nemhiába csergett a szarka! – monda minden meglepetés nélkül Stuart Mária, amikor Szindbád benyitott a házba, és az ajtó mellett szemügyre vette az öregúr parapléi, sétapálcái, bunkós botjai között azt a furfangos fokost, amely lőni is tudott.
– Úgy látom, még senki sem viseli a fokost!
– Ritkán vetődik művelt ember erre a környékre – sóhajtotta Stuart Mária. – Itt legfeljebb a Borászati Lapokat olvassák. Nem értem, hogyan élhetnek a helybeli férfiak olvasmányok nélkül. Amint leesik az első hó: nyomban prenumerálok valamely hírlapra, azonkívül egy láda könyvet készítek az ágyam mellé. Megesik, hogy napokig sem kelek fel, ha valamely érdekes regényre találok. A Bolygó Zsidót háromszor is elolvastam.)
Szindbád észrevette a fogason az öregúr taplósapkáját. Felpróbálta:
– Nem csodálom, hogy személyesen járt a pincébe az öregúr, jó meleg ez a sapka…
– Dehogy, dehogy – felelt rezignáltan Stuart Mária. – Éppen az volt a baj, hogy lassankint minden teendő reám hárult. A pincébe kellett járnom, holott tudom, hogy őszidőben mindenféle legyek és bogarak jönnek a borral együtt a szobába. Dohányt kellett vágnom, mégpedig finom szálakra, leányhaj vékonyságúra, mint az öregúr mondta, mert végül rákapott a cigarettára, és mindenütt eldobálta a csutkákat, hogy alig győztem takarítani utána. Még a szövetkezeti bolttal is nekem kellett számolnom, pedig testem-lelkem utálja a számokat. Alig értem rá egy-egy regény elolvasására, arról pedig szó sem lehetett, hogy napokig ágyban maradhassak. Nem, Szindbád, nem voltam én olyan boldog, mint messziről látszottam.
Szindbád a díványt próbálgatta, amely komoly lószőrrel volt töltve, és valóban arra látszott teremtve lenni, hogy rajta beszélgetve töltse el életét az ember.341
– Hiszen a kanapéra nem volt panaszom – sóhajtotta Stuart Mária –, de rosszak ebben a házban a kályhák. A grófék csak amolyan nyári lakásnak használták, ezeket a vaskályhákat szegény, boldogult uram rakatta a szobákba. A vaskályháról pedig maga is tudhatja, hogy minden percben rakni kell!… Mily unalmas felkelni a díványról, ha az ember nem akar megfagyni! Sohasem olvastam egyetlen regényben sem, hogy a hősnőnek magának kellene befűteni.
– Pedig maholnap befagy a tó – ábrándozott Szindbád, az ablakhoz állott, és hosszadalmasán elnézegette a nádast, amely most fagyosan, hangtalanul állott. Csak egy-két cigánykacsa próbálkozott a partig, de az is inkább a víz alá merült, mert a parton semmi ennivalót nem talált.
– Még akasztott ember sem szeretnék lenni ebben a házban – mondta fogvacogva Stuart Mária. – Egyszer majd felkapom magam, eladok Schwarznak mindent, és belemerülök a fővárosi élet zajongásába. Pesten élni – ez a vágyam.
Szindbád regényes gravűrök közepette nézegette a Badacsony felé kanyargó országutat, amelyen boroshordókat szállítottak fuvarosok. Piros téli délután volt.
– Vajon estére Tapolcára érnek-e? – kérdezte elgondolkozva.
– Az a kérdés, hol fúrják meg a hordókat – válaszolta unottan Stuart Mária. – Mind gazember az ilyen fuvarosfajta. Láthatatlan lyukat fúrnak a hordóra, hogy azt senki észre ne vehesse.
Szindbád rajongott, mint romantikus férfiúhoz illik.
– Itt szeretnék élni, mint a Himfy költője. Borházban, régi, oszlopos házban, nyáron diófa árnyékában, télen a kályha mellett, és néha egy jó kutyával sétát tenni a környéken.
– Hát csak maradjon, ha kedve tartja. Én az esti vonattal Pestre utazom. Legalább egy moziba is jussak már életemben – felelt keserűen Stuart Mária. – Ha még egyszer szerelmes lennék életemben, csak egy parkett-táncost választanék. Ó, milyen jó lehet az, amikor az embernek a mulatóhelyekre szabad bejárása van!
[1925]342
