Dunai árvíz 1923-ban
Dunai árvíz 1923-ban
Hogy Drapcsik, a hajós ezeket a napokat nem érhette meg! Az idén lett volna munkájának szüretje, miután körülbelül negyvenöt esztendeig hiába várta az óbudai parti kocsmában, hogy valakinek szüksége legyen az ő vízifuvarjára. A csónakjai változtak, mint a bérkocsis lovai is kiöregednek. Régi csónakjairól, a Böskéről, a Katiról, a Sáriról oly megindultsággal beszélt, mint az özvegyember a temetőben nyugvó feleségéről. Tavaly új csónakhoz jutott azon a nagy országúton, amelyet Duna-folyamnak hívnak. Eltévedt csónak volt, mert Drapcsik, a hajós nem nyúlt a máséhoz. Dalos kirándulók mentek tán a csónakkal a komáromi szigetre, vagy Visegrád alatt szökött meg a csónak, miután elunta várni a kikötőcsárda mulatozóit? Drapcsik Julcsának nevezte el új élettársát, láncot vetett rá, mint a nyelves asszonyra, mégis e házsártos jószág lett a veszte. Julcsa nekem sohasem tetszett Drapcsikkal való járás-keléseimben; többnyire a szigetcsúcs tájékán, ahol aszálykor is mély a folyam, kezdett bugyborékolni, vizet eresztgetni. Ám az öregember szerelmén e rossz szokás már nem változtatott. Amíg Julcsa kileste az alkalmat, a sötét éjszakát, midőn Drapcsik egyedül járt a vízen (legfeljebb a benne lévő borok és pálinkák társalogtak vele), a víz közepén felborította az öreget, és egyedül úszott ki az óbudai partokra…
És íme, ezeken az éjszakákon ismét hallottam az ablak alatt Drapcsik köhögését, tántorgását, dörmögését, mintha a fenyegető árvíz talpra állította volna az öreget a Duna fenekén. Szükség van az öregre, holott annyi esztendeig senkinek se kellett. Mintha lőttek volna valahol az éjféli csendben a filatori gátnál vagy más veszélyben lévő helyen, és a szegény emberekkel együtt Drapcsik is felébredt álmából! Az ereszekről csurog a víz; az áradó Duna hömpölygésének kaján hangja van a sötétben, mint az ősellenségnek, a parton fáklyaláng és kézilámpás bolyong, mintha kincsásók járnák az avart; álmatlan léptekkel152 van teli az éj, mintha ezen a vidéken, a Duna szegényes partján még a pihenés sem járna ki azoknak, akik fecskefészkeiket itt felépítették: veszélyt sejtető kiáltások elnyújtva szállnak a csillagtalan vízen; rózsaszínű papirosban sápadt kéz őrizget gyertyalángot egy tutaj orrán, amely tutajon a szegénység bútorai egymás hegyén-hátán az ég felé ágaskodnak, mintha nagy veszekedés lett volna a háznál…
Drapcsik – vagy talán a fia – ismét hollázik a folyam sodrában, ki tudná: tüzelőnek való gerendát vagy fuldokló embert fogott ki az árból?
*
Az árvíz sok mindenféle képet mutat a városi élet kőcivilizációjához szokott szemnek. Az ember megszokta, hogy a katona kipödrött bajsszal, piros nadrágban járjon, mint a szerelem mézeskalácsa. Az árvizes katona pedig egy sárkölönc, akinek arcát nem látni a víztől, sártól, a karja evező vagy csákány. Megszoktuk, hogy a város határaiban élő szegény ember hétköznap a munkája után járjon, és ősi alázatosságát legfeljebb vasárnaponként vesse le a munkaruhával. Itt most minden szegény ember egy hadvezér, aki a saját és mások életét, vagyonát mentegeti. Tűzvésznél szoktak az egyszerű emberek oly hősi alakzatban mutatkozni, mint az észvesztő árvíznél. Elmenni látszik tőle mindaz, ami idáig a levegőt és az életet jelentette. A boldogságot vagy boldogtalanságot jelentő házfedél a vízben úszik, mintha rossz álmában látná a gazda. Az ablak, amelynek világossága felé messzi földről igyekezett, akár a káromkodás kavicsaival fogai között nem sikerült munkája felett, akár az otthon sápadt lakóiért érzett aggodalommal a torkában: az ablak nem világít, hanem örökre befüggönyözötten látszik a sárga szemfödővel. Az ajtó, amely a nappal búskomoly levélhordóitól megöregedett, de éjszakára mégis védelmül szolgált a bakterkodó barát és az éj köszörűköve módjára szikrázó rosszindulat ellen: az ajtó tárva-nyitva, mintha a lakókat kiparancsolták volna innen. Táncolva úszik a sok könnyet és mosolyt látott, altatódalt hallgatott kis teknő, amelyben a gyermeket ringatták, és a kenyeret dagasztották. És most mutatja meg rosszaságát a sovány nyoszolya, amelyben valaha úgy bízott a szegény ember, mint az élettársában: alattomban a nagy Duna felé veszi az útját a víz hátán. Hűtelen az egyetlen szék, amelyen a szegény ember tegnap úgy üldögélt kis cselédei között, mint király trónusán. Még a sárgult, üveg alatt őrzött iparengedély, a szegény embernek e nemesi diplomája is153 felhasználja az alkalmat, hogy észrevétlen megszökjön a háztól. – Ott himbálódzik a patkányszürke víz hátán a szegénységnek minden szemérmetessége, rejtegetett titka, bús ceremóniája: – a lószőrtelen dívány, a fonnyadt álmú szalmazsák, a vaksi tükör, amelyben a hajadon lány sohasem nézheti meg a szépségét, a rozsdás mosdótál, amelyről a fénymázat az alázat verejtéke áztatta le, a seprű és piszkafa, amellyel az öregasszonyok a rossz szomszédot vagy gonosz kísértetet fenyegették, a gazda keze ügyébe helyezett csorba tál és kalitka, amelybe télire füttyös madárkát fogtak a gyerekek a csalitban… Szerencsére nem finnyás kezek foglalkoznak a szegény ember bútorainak a halászásával, hanem egyszerű hajósok, akik a gyermekzsámoly kifogásánál így szólnak magukban:
– Ennek is ösmerem az öccsét. Az én kisfiam ül rajta.
*
A házak, ahol most a Duna csapkodja az ajtókat, nemigen kapnak jutalmul emléktáblát a vízállás magosságának megjelölésével, ahogyan valamikor az 1838-iki árvíz egynémely házát díszítették. Megtették kötelességüket az óbudai házak, ha tavaszig, amíg a kecskék kijönnek a parti fűre, a helyükön maradnak. Olyan kopottak, betegesek voltak már árvíz előtt is a házak, mintha valami lelki betegség sorvasztaná őket… Mintha a falak közötti gond, az álmatlan szenvedés, a szegénység átka koptatta volna a téglákat, vályogokat. Az egykori elővárosban a tűzvész és az áradás mintha azért is gyakori vendég volna, hogy megszabadítsa a haldokló házakat testi kínjaiktól, amint a reménytelen betegek is sokszor hívják a halált, amikor annak még másfelé van útja. A kis házak elmúlnak harangkondulás nélkül. Ki győzné neveiket feljegyezgetni? Majd csak akkor jönnek az emberek eszébe az idei árvíz halottai, ha ismét megbolondul valamikor a Duna. Amint én se gondoltam előbb hű csónakosomra, a vízbe fúlt Drapcsikra, mint azon az éjszakán, amikor a legmagasabb volt az áradás. A kis házak és a Drapcsikok sorsa, hogy elfelejtsék őket.
(1923)154
