Bródy Ernő
Bródy Ernő
Utoljára Feleky Géza börtönének küszöbén találkoztam vele. Ő a rabtól jött, én a raboskodó hírlapíróhoz készülődtem…
– Nagyon jót tesz neki a börtön. Legalább egyszer valahára kipiheni magát – mondta a védőügyvéd azzal a zsurnalisztikában szokásos tréfálkozással, amely a szomorkás eseteknél megtalálja azt a vidám szöget, amelyre az élet abrakostarisznyáját fölakasztani lehet. Mert Bródy Ernő bármennyire elkomolyító, elgondolkoztató, reményt hervasztó élményén ment át eddig megtett útján: valahogy mindig úgy tűnt föl a335 szememben, mint egy zsurnaliszta, fiatalon és szegényen, lelkesen és reményteljesen, fontoskodás és nagyképűség nélkül (amely utóbbi talán legjellemzőbb tulajdonsága a jó zsurnalisztának).
Mert zsurnaliszta volt, mint minden olyan férfiú, aki „vitte valamire” – vagy abszolúte semmire se vitte sorsát Magyarországon… A Honvéd utcai szerkesztőség kapuján a képviselőház alelnöke, Horváth Gyula fordult be esténként, hogy a Magyar Hírlap-ot irányítsa, amelynek egyik legszerényebb munkatársa volt Bródy Ernő. (Nem is lehetett az másképpen azon a helyen, ahol a nagybátyja volt a mindennapi ünnepeltetés férfia.) A zsurnaliszta pálya akkoriban arra is jó volt, hogy a hírlapíró ügyvédi vagy orvosi diplomát szerezzen mellette – kevesebb küzdelemmel folyt az újságcsinálás az álmodozásaiban is gazdagabb Magyarországon; nem volt okvetlenül szükséges, hogy a hírlapírónak mindegyik kezén tíz ujja legyen a munkabíráshoz.
Bródy Ernő is ráért a politikai hírlapírás mellett a jogtudománnyal foglalkozni – írnám, ha lexikonszerkesztő volnék; így csak annyit jegyzek meg, hogy azért ért erre rá, mert sohasem aludt. A fiatal zsurnaliszták általában keveset alusznak – de B. E., hír szerint, jóformán sohasem aludt. Nem tudott aludni, mert olyan dolgok foglalkoztatták, amelyek elhessegették álmát. Sok szegény ember, kispolgár, apró egzisztencia volt a városban, akiknek sorsával olyanformán foglalkozott akkor is a fiatal zsurnaliszta, mintha már a zsebében volna az ügyvédi diplomája. Háziurakhoz szaladgált ismeretlen kisemberek részére házbérfizetési moratóriumot kérni, ha azok panaszos levelet írtak a szerkesztőségbe. Jótékonysági egyesületek zárt kapuin dörömbölt sohasem látott szegények érdekében. Nagyurak fogatait olyan kézmozdulattal állította meg az Andrássy úton, mint egy rendőr, hogy valamely névtelen ember folyamodványát a kellő helyre juttassa. Külvárosi kisboltok, állás nélküli hivatalnokok, kétségbeesett egzisztenciák (akikről csak akkor szokás tudomást venni, amikor a Dunába ugranak) bizakodtak ebben a sohasem alvó fiatalemberben, mint valamely sorsmotorban, amely előrelendíti állapotukat. És B. E. azért ült reggelig az Andrássy úti hírlapíró-kávéházban, mert a hivatalokat, elöljáróságokat, kapitányságokat, ahol a kisemberek életük nagy részét hasztalan csoszogással eltöltik: korán reggel nyitják; ő első akart lenni az álmos hivatalnok előtt a maga ügyes-bajos emberkéivel… így aztán nem is lehet azon csodálkozni, hogy mire megszerezte az ügyvédi diplomát, a kis és nagy igazságokat egyforma hévvel kereső hírlapíróból védőügyvéd lett.336
Aztán végigjárta azt a pályát, amely a régi Magyarországon rendszerint arra is alkalmatos volt, hogy az ember vagyonkára tegyen szert a tekintély mellett. Volt országgyűlési, sőt nemzetgyűlési képviselő, volt városatya, politikai vezér, amely életutakon bizonyára nem kerüli el vala őt sem a szerencse, ha nem áldozza föl megint csak álmát fiatalkori szenvedélyének, a kisemberek mellett való ügyvédeskedésnek. Talán egyetlen pesti irodában sem fogadták olyan nyájasan a tönkrement, vagyonbukott, lerongyosodott polgárt, mint az ő irodájában. Székkel, szivarral, dédelgetéssel biztatták, hogy csak minél bőségesebben adja elő panaszát, ami már fél gyógyulást jelent a betegnek. Hát ezek mellett a vég nélküli, üres zsebű panaszok mellett valóban nem ért rá az ügyvéd úr, hogy a megérdemelt vagyonosság nyoszolyájában kialudja magát… Szegény és lelkes maradt; elveszítette képviselői mandátumát, mert az „ügy” érdekében önként félreállott a listán, hogy másoknak helyet biztosítson abban a kerületben, ahol csak őrá akart mindenki szavazni; darab ideig a megsántulás veszedelme is fenyegette (éppen őt, aki annyi grádicsot és utat jár meg), de ezt a bajt nincstelen kliensei valahogy kiimádkozták belőle, mert ezeknek a klienseknek jó összeköttetésük szokott lenni az Úristennel.
Most pedig az utolsó hónapokban, amikor végre-valahára elkövetkezett az ideje annak, hogy a holttá dermedt Budapestet újra életre keltették azok a férfiak, akik ezt a várost szép hajadonná nevelgették (akinek majdnem mindenét, a becsületén kívül, elprédálták a hozományvadászok), dr. B. E. ismét megjelent a politikai horizonton: lelkesen, ifjan, áldottan, csodálatosan, mint azok az apostolok, akik megfiatalodva térnek vissza pusztai vándorútjukról… A nincstelen vádlott védelme helyett egy egész nincstelen város megvédelmezésére vállalkozott. A köztünk élő háborús fogalmak szerint: vezérkari főnöke lett Vázsonyinak, és megint csak odajutott, ahol fiatal hírlapíró korában volt: nem aludt… És nem aludt még akkor sem, amikor a föltámadás munkája befejeződött.
Egy szemtanú leveléből idézem B. E.-ről a következőket: „Ő volt a blokk vezérkari főnöke, három hónapig újra hírlapíró, megfiatalodott húsz évvel, nem aludt három hónapig, és ma (szombaton) hajnalban, a választás után, amikor már mindenki kidűlt és a földön feküdt, azt mondta:337
– Holnap reggel elölről kell kezdeni az egészet, a Hermina út nem volt jól megszervezve!
És a májusi hajnalon, reggel 6 órakor megindult az Andrássy úton a Hermina út felé…
1925
