Hiszen aki ebben reménykedik, csalódik: már a puszta látásától is összeroskad.
Nincs olyan vakmerő, aki fölverje. Ki merne kiállni ellene?
Ki szállhat szembe velem úgy, hogy sértetlenül hagynám? Minden az enyém az ég alatt. [Róm 11,35]
Nem hallgathatom el, milyenek a tagjai, mekkora az ereje, mily szép az alakja.
Ki húzhatná le a bőrét, ki mer benyúlni két fogsora közé?
Ki meri kettényitni a száját? Fogai körül rémület lakik.
Büszkén sorakoznak pikkelyei, mintha szoros pecséttel volnának lezárva.
Egyik a másikhoz olyan közel van, hogy a szél sem juthat közéjük.
Egymáshoz tapadnak, egybe kapcsolódnak elválaszthatatlanul.
Tüsszentése fényt sugároz, szemei olyanok, mint a hajnal sugarai.
Szájából fáklyák jönnek elő, tüzes szikrák sziporkáznak.
Orrlyukaiból füst száll ki, mint valami gőzölgő forró üstből.
Lehelete lángra lobbantja a parazsat, szája lángot lövell.
Nyakában erő lakik, rémülten futnak szét előle.
Testének alsó része is kemény, mozdíthatatlan, mintha rá volna öntve.
Szíve kemény, mint a kő, kemény, mint az alsó malomkő.
Ha fölemelkedik, megriadnak az erősek is, ijedtükben fejüket vesztik.
Ha el is találja a fegyver, nem árt neki, a lándzsa, a kopja és a nyíl sem.
Annyiba veszi a vasat, mint a szalmát, a rezet, mint a korhadt fát.
A nyílvesszőtől nem futamodik meg, pozdorjává törnek rajta a parittyakövek.
Semmibe se veszi a dorongot, nevet a dárda suhogásán.
Hasán mintha éles cserepek lennének, mint a cséplőszán, úgy kúszik az iszapban.
Nyomában fortyog a mély víz, mint a fazékban, fölkavarja a tengert, mint a kenőcsöt.
Csillogó ösvényt hagy maga után, mintha megőszült volna a mély víz.
Nincs a földön hozzá hasonló, úgy van teremtve, hogy ne rettegjen.
Szembenéz minden hatalmassal, ő a királya minden vadállatnak.