Huszonnegyedik fejezet (Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfiaknac zerelemre waló elchaabitaasaaban, hiwseegessenn elewadatic.)
– Én félek! – mondá Mikhál, mikor a sötét erdő közepén találta magát.
– Nincs mitől – biztatá őt Babura Pirka. – A vadállatok: medvék, farkasok a múlt hetekben végbement nagy lövöldözés által (amikor rablókkal csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok ez idén vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok most ott táncolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott éppen olyan kemény fickóvá lenni, úgy élni és úgy meghalni, mint ezek. Hanem egy esztendő beletelik, amíg az új rablócsapatok a régiek által elrejtett kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az elfogottakból semmi kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott kincseket hova rejtették el. Kiálltak minden tortúrát, de az aranyat, ezüstöt mégsem adták elő. Addig danolva járhat végig minden utas az erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet hát félni.
– Az Istentől félek – rebegé Mikhál.
A boszorkány erre megszorítá az asszony keze csuklóját, s azt mondá neki:
– Ki ne mondja a szépasszony ezt a szót még egyszer, mert itt hagyom az erdő közepében, a sötét éjszakában, s aztán nem bánom, fusson előle, vagy keresse fel azt, akitől olyan nagyon fél!
Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a nőt, ki az erdők tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy helyen a legsűrűbb szálerdő közepett egy fa derekából kihúzott egy kést, és mutatá Mikhálnak.
– Lássa: ezt a kést jövet, fényes nappal, ideszúrtam ebbe a fába, s most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.
Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az égen, midőn a görgői kopanicsához eljutottak.
– Itt megnyugszunk – szólt a Pirka. – Ez az a ház, ahol a galambok csókolóznak a háztetőn.
Ezúttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem a ház udvarán a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt, mint más Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.
– Hopp ciherre! – kiáltá el Pirka a boszorkányüdvözletet.
– Csororum hajdinárum! – válaszolt rá a kopanicsárné, egy cigánykerékkel helyreállva a két lábára.
– Miért imádkoztál boszorkány módra? – kérdezé tőle a Pirka.
– Azért, hogy az ördög ragadja el a vén Vihodárt.
– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába, és dikhec lett neki a másvilágra.
– Dicsértessék a Belzebub! – kiálta fel a kopanicsárné, és aztán örömében körülcigánykerekezte az egész udvart.
A Mikhál reszketett a két boszorkány között, akik olyan szavakat beszéltek, amiket ő nem értett, s olyanokat tettek, amiket asszony nem szokott tenni.
Senki sem volt rajtuk kívül a puszta tanyán.
– Főzz vacsorát, öcsécském – mondá Pirka az Ancsának.
– Kit hoztál vendégül, nénécském? – kérdezé Ancsa.
– Ha tudod, mit kérdezed?
Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra, s nagyot nevetett neki. Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják, hogy egy ártatlan lélek veszendőbe kerül.
Azzal bevitte őket a konyhába, s nagy lánggal égő tüzet rakott, amely mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a Pirka töltött meg vízzel, s aztán mindenféle boszorkányos hókuszpókuszt csinálva a csupor fölött, azt is oda tette a tűzhöz, s beledugta a „Valentinus” nevet hordó cédulát.
– Minek ez a csupor a tűz mellett? – kérdé tőle az Ancsa.
– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy semmi se marad benne, csak a cédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek a szép menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten leszünk hozzá.
– Páratlan szám: nem szeretem! – monda Ancsa, s azzal hozzáfogott a tyúköléshez, kopasztáshoz, boszorkánypogácsagyúráshoz.
Mikhál a tűz mellett ült, és fázott.
Az Ancsa énekelte a maga nótáját a főzés közben.
Ha „virágdal” a többi, úgy ez tán a „bürökdal” közötte:
„Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki,
Jól megpaprikázza neki,
Hogy gyóntató kelljen neki.”
A Pirka azalatt hol elvonta a tűztől a csuprot, hol megint közelebb tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az.
– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én bakkecském nagyon sebesen vágtat a dali legénnyel, hogy annak elfullad a lélegzete a nagy repülésben; ha elhúzom a tűztől, akkor megpihenget szegényke.
Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de ma annyi borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy amit a kártyán kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már: az, hogy ő elszökjék a férje házából, s egy idegen gunyhóban várjon kedvesére. Mi volna még lehetetlen azok után?
– Már jön. Már közelít – mondogatá a Pirka, a csupor fenekére sandalogva. – Már hallom a kecske troppolását: ahogy a négy lába kocog a hegytetők ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel nyergen. Huj, hogy aprózza a lépést! Gyorsan, kecském, gyorsan!
Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem volt az érzékeinek ura többé.
– No, most itt az ideje a felöltözésnek – monda Pirka, s azzal hozzáfogott Mikhálra feladnia parasztöltöny helyett a gyenge rózsaszín rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsú legyen, s újrafonta a haját, hogy szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen. A nő kábultan engedett magával mindent tenni.
Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes, csillaghullató, harmathullató éjszaka.
– Most már itt kell neki lenni mindjárt! – bizonyozott a boszorkány, mikor a csupor fenekén sistergett a maradék víz.
E percben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett felhangzani. A dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő kedves dala volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a világon él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle táncoló varázstüneményekkel; lelke ki akart testéből szakadni.
A dal mind közelebb hangzott. Már lehetett hallani künn az úton a férfilépteket.
Az utolsó csepp víz a csupor fenekén percegve süstörékelt szét.
– Megjött a kecském! – kiálta diadalmasan a boszorkány.
S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé – Kalondai Bálint – – –
Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, ami az ifjú asszony szívét elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére, átölelte karjaival annak a nyakát, és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki akarná szívni a lelket belőle, és a könnyei csorogtak annak az arcára.
Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi van még ezen kívül az egész világon, beleszámítva mind a kilenc planétát is, amik az emberek sorsát igazgatják és confundálják.
Meddig tarták így egymást átölelve, az talán egy örökkévalóság volt; hasonlatos ahhoz, amidőn Mirza sah a perzsa varázsló szavára egy kádba lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet álmodott végig. Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt; mert mikor magához tért, felsóhajtott:
– Óh, milyen kár, hogy már reggel van! Nézd, már hajnalodik.
Az égen nagy világosság terjedt el.
– Hahaha! – nevetett rá a Babura Pirka. – Az volna a bolond nap, ami nyugat felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér háza ég! Hahaha! Gyönyörűséges hajnal!
A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre, erdőkre; messzire bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai lángolnának, a csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.
– Most már nyugodtan alhattok, gyermekek – mondá a Babura Pirka. – A vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni, s azt fogja hinni, hogy a felesége is odaégett, s nem fogja a földön keresni többé.
– És ha keresné is – kiálta fel dacosan Bálint –, én nem adnám neki oda többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb rablóbandát alakítani, s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet el hagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi el tőlem, aki elveszi még egyszer.
És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két boszorkány a mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint nyakába, és azt rebegé:
– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a fagyba, a halálba, a kárhozatba, ahová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más halálom, mint az, hogy az én vérem a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva – ha üdvben, ha kárhozatban. – Angyalom! Királyom! Napvilágom!
A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon, s olyan lakodalmast fújt rajta, hogy minden bérc visszhangzott belé.