XXX. A tűszúrás és a forró víz
XXX. A tűszúrás és a forró víz
Ismeretes az a szokásuk az asszonyoknak (már ti. azoknak, akik varrni is szoktak), hogy ha a tűvel megszúrják az ujjukat, ezt hirtelen a forró vízbe mártják, s azzal elmúlik a tűszúrás fájdalma. Természetes, a forró víz még jobban fáj.
Decebál is megszerezte ezt a tapasztalatot. Azzal a tövissel, amit a fia katonatisztté lételével a körme alá vertek, hazaszaladt Tűzhalomra, ott várt azután rá a forró víz, amibe az ujját beledughatta.
A kastélyába megérkezve, amint az eléje siető kulcsárnak azt a rendeletet adta, hogy rögtön fűttessen be a lakosztálya minden szobájába (kemény márciusi idő volt!), attól azt a feleletet nyerte, hogy „nem lehet”.
– Nem lehet? Hogyhogy?
– Mert az ajtók le vannak pecsételve.
– Ki pecsételte le?
– A fiskális meg a szolgabíró, Tanusvárról.
Decebál azt hitte, hogy a vén kulcsár meggárgyult. Felsietett a lakosztályába, s akkor aztán saját két szemével láthatta, hogy a főajtóra keresztben pecsétes szalagok vannak alkalmazva.
Mint törvénytudó ember, óvakodott letépni e tiltó szalagokat, átment a tiszttartói lakba. A gazdatisztet éppen otthon találta.
– Mi történt az én házamnál? – kérdé tőle indulatosan.
– Rogo humillime. Én éppen tizenhárom levelet írtam az illustrissimének, amikben mindenekről tudósítottam. Itt vannak a recepissék.
– Ahán! Ühüm! Én azokat nem bontottam fel. A sok országos ülés meg a konferenciák! No, csak adja elő, mi történt, élőszóval.
– Hát exequáltak bennünket. El tetszett feledkezni az Avakumról.
– Ki a tatár az az Avakum?
– Ezer bocsánatot kérek: nem tatár az, hanem görög. Tőle méltóztatott valami hatvanezer forintot felvenni – váltóra. Aztán a váltók lejártak. A görög nem akarta azokat megújítani; szüksége van a pénzére, vasúti papirosokba akarja verni. A váltókat megprotestálták, nyomban itt volt a citatoria, s alig ért rá az ember körülnézni, már jött az a biztosítási végrehajtás. Bolond világ ez nagyon. Máskor három esztendeig is elhúzhatta az ember a liquidum debitumot; most meg mindjárt az executión kezdik.
– Hát mit foglaltak le nálam?
– A tanyákon a gulyát meg a ménest; idefenn a kastélyban meg – a Thonuzóba-kincseket.
Ez utóbbi két szót olyan lassan iparkodott kiejteni a tiszttartó, mint aki sejti, hogy most mindjárt kétfelé hasítják.
De inkább a rémület hideg réme ragadta nyakon Decebált erre a szóra.
– A Thonuzóba-kincseket! Ki engedte ezt meg?
– Nem kértek rá engedelmet, instálom alásan: az a Pestről jött prókátor egyenesen követelte, hogy ezek a kincsek képezzék a biztosítási végrehajtás alanyát.
– Megyek rögtön a városba. Beszélek a fiskálissal. Azt az összeget elő kell teremteni rögtön és mindenáron.
– Hanem abban az esetben méltóztassék megelégedni az én neutitsányimmal, mert a spectabilis hintajai mind le vannak pecsételve.
– Még a hintók is? No, jól van. Majd segítünk rajta. Hát tiszttartó úr nem tudott valami financiális operatiót kezdeni, mikor a zavart látta?
– Kértem az instrukciókat; de nem méltóztatott a leveleimre kegyesen válaszolni. Én csak egyféle financiális operatiót ismerek; a behordott kontókat „nem fizetni”. Méltóztassék! Itt van egy egész halom; ácsmester, kőműves, asztalos, lakatos, még a templomépítésből. Három esztendő óta biztatom az embereket, hogy majd a jövő héten! Ez az én tudományom.
– Jól van, jól, azokra is majd rákerül a sor! Most csak fogasson be gyorsan; akár parasztszekérbe; az mindegy.
A forró víz erősen hatott! Ha egy kegyes apának a bútorait lepecsételik, az még talán annál is nagyobb szégyen, mint ha a fiát hadnaggyá nevezik ki. Egy kiskirály holmiját elkobozni! Mint valami szatócsnak a cókmókját! A Thonuzóba-kincseket! Az kellene, hogy dobra üssék a szent sisakot, az áldozatüstöt, meg a hártyára írott szerződést!
A főfiscusnál pedig (aki egyúttal uradalmi ügyvédje is volt) éppen nagyon kikapott Decebál. Az majd megette, mikor eléje került. Az is számtalan levelet röpített fel hozzá Pozsonyba, amiket ő mind félretett felbontatlanul.
– Ne keseríts most engem a szemrehányásaiddal – szabadkozék –, hanem segíts a dolgomon. Az én kastélyomnak meg kell tisztulni a bírói pecsétektől mindenáron. Találj ki valamit.
– Hiszen találtam, meg is írtam; ha nem olvastad el! Itt van Véreskő. A mezőváros meg akarja magát váltani az úrbériség alól tőled, s ajánl neked örökváltság fejében kerek százezer forintot.
Decebál erre a szóra büszkén hátravetette a fejét.
– Azt már nem teszem! Hogy én magam degradáljam magamat. Én Véreskőnek ura és fejedelme vagyok. Egy nagy mezőváros engedelmeskedik a parancsolatomnak, s jobbágyi tartozását fizeti terményben és szolgálatban nekem. Ennek a megváltására nincsen elég nagy ár.
– Pedig bizony Ponthay Adalbert gróf hasonló esetben nem volt ilyen büszke. Ő az osztályban neki jutott Jávoros mezővárossal kiegyezett az örökváltság iránt, szinte ilyen összegben.
– Ő tehette azt! De én nem utánzom. Hogy én a nevem predikátumának a birtokárul lemondjak? Inkább a fejem szaladjon el a testemtől. Keress a számomra kölcsönt bármi áron.
Ezzel az ultimátummal ment haza Decebál a tanusvári házába, amit a nagy rombolás után egész az utcára felépített, s többé az elejét nem adta ki boltoknak. Itt nem volt a bírói zár útjában, elhelyezkedhetett.
Arra is gondolhatott eközben, hogy a hadnaggyá lett fiával mit csináljon. A tövisszúrás megint sajgott.
Kapott aztán még forróbb vizet, hogy azt elfelejtse.
Levele érkezett Pozsonyból, a megyei követtársától, stafétával. Ezzel már mégsem követte azt, amit rendesen szokott a levelek irányában gyakorolni, hogy szultáni büszkeséggel a divánja alá rakja, s rájuk üljön.
De majd a guta ütötte meg annak a tartalmától.
A pozsonyi kaszinóban nagyon félreértették hirtelen eltűnését a városból. Azt mondják, hogy a fia kineveztetése fölötti felháborodása csak alakoskodás. Beszélnek egynehány ezer forint kártyaadósságról, amit az elfutása estéjén kellett volna kifizetnie. Ezt mindenütt a világon becsületbeli adósságnak tekintik. És most az a csúfság fenyegeti Decebált, hogy Bakala Peti indítványára, ha három nap alatt ki nem egyenlíti a kártyaadósságát, kigolyózzák a kaszinóból.
Ez meg már éppen kétségbeejtő állapot.
Arról az egynehány ezer forintnyi kártyaadósságról bizony egészen megfeledkezett Decebál a nagy izgatottságban. Nem is gondolta, hogy ezt a kaszinóban olyan szigorúan veszik. Azt hitte, hogy ez is ácskontó, amit három esztendeig lehet halogatni. S még Bakala Peti ül őfölötte törvényszéket! Hol van az az arannyal tömött szarvasbőr erszénye? Hogy azzal csapná agyon!
Az ilyen pillanatnyi veszedelmeknél rögtöni segítség volna egy levél, a Pozsonyban hagyott feleséghez: „Becsületem veszélyben; add el rögtön az ékszereidet! Tömd be a száját a fenevadaimnak!” Csakhogy Sára asszony az ilyen levelet először is nem tudná elolvasni, másodszor pedig nem értené meg, hogy mi veszedelem támad abból, ha Decebált kigolyózzák a kaszinóból, kifizetetlen kártyaadósság miatt? Bár minden adósságot ki lehetne úgy egyenlíteni, hogy az embert kiballotálnák onnan, ahol az adósságot csinálta!
Decebál ment megint azzal a Hiób-postával a főfiscushoz.
– Teremts nekem pénzt azonnal, akármi áron! Görögtől, zsidótól, örménytől. Nem kérdem, mennyit írok alá érte.
– Akarsz a bécsi nemzeti banktól kölcsön venni?
– Attól nem! Soha! Én, Tanussy Decebál, nem mehetek a német elé levett kalappal! Én Bécsnek nem lehetek lekötelezettje. Találj ki mást!
– Hát jól van, majd holnapig gondolok ki valamit.
Decebálnak még mindig jobban fájt az a szúrás az ujján, mint a forró víz, amiben már nyakig ült benne.
Nem lehetett neki azt tenni, hogy éppen amikor a fiát akarja kiragadni az osztrák szolgálatból, ugyanakkor maga, a büszke apa, a kiskirály, milliomokat érő birtok ura, kopogtasson be alázatosan a kisajtón, s kérjen segítséget a filiszteusok ellen.
Még egy pár hőfokkal jobban fel kellett forrni ennek az iszapfürdőnek, hogy használjon.
A következő napon megint kap egy levelet Pozsonyból. Már a pecsét címeréről ráismert, hogy ezt Ponthay gróf írja.
Nem álltak egymással levelezésben. De ez pedig igen atyafiságos levél volt.
„Kedves uramöcsém.
Az a kellemetlen incidens, amiről követtársad tegnap levelében értesített, ne nyugtalanítsa a kedélyedet. Én, amint a dologról értesültem, azonnal siettem azt a bizonyos szubtilis természetű tartozásodat, távollétedben kiegyenlíteni. Meg vagyok felőle győződve, hogy hasonló esetben te éppen így jártál volna el az én irányomban. Lehetünk acharnirt ellenfelek a politikában, de ahol a familiaris becsület van megtámadva, kötelességünk fenntartani a szolidaritást … stb.”
No, még csak ez kellett Decebál árva fejének! Hogy Ponthay Adalbertnek legyen becsületbeli tartozással lekötelezve, megduplázottan atyafiságos szolidaritás nemes érzületével.
Most már őrült módra rohant a fiskálishoz.
– Segíts! De azonnal, mert különben kiszököm a világból.
– Van valamim – monda a főfiscus. – Kaphatsz százezer forintot, fel van ajánlva a számodra.
– Nem kérdezem a kamatot.
– Törvényes hat percentre adják. Két esztendei felmondást engednek. Rögtön rendelkezésedre áll az összeg, úgyhogy amint a pénz felvétele, betábláztatása iránt nekem a felhatalmazást megadod, azonnal visszakapod az Avakum-féle váltóidat; a bírói pecsétek eltávolíttatnak, beköltözhetsz a kastélyodba. Csupán egy föltételt kötök ki: azt, hogy addig, amíg az egész eljárás be nincs fejezve, nem kérdezed, hogy ki adja kölcsön ezt a pénzt.
Decebál ráállt e föltételre, aláírta a meghatalmazást. Nagyon rövid eszűnek tartotta volna magát, ha ki nem találta volna egyszerre, hogy ki hát az a titokban rejtőző pénzfelajánló. Ki lehetne más, mint maga az Avakum. Ez csak convertálni akarja a „lebegő” adósságot „fundált” adóssággá, azért volt az egész executionalis komédia. Hát teljék kedve!
Így aztán hazajutott a bírói pecsét alól felszabadított tűzhalmi kastélyába, még mielőtt felesége utánajött volna Pozsonyból. Első dolga volt számba venni a nagy múzeumot, melyet Thonuzóba kincse számára rendezett be. Itt voltak, csorbítatlanul a megfizethetlen drága ereklyék; velük tölthette el éjeit, napjait. Nekik panaszolta el a nagy gyalázatot, melyet egy elkorcsosult unoka címerükön ejtett. Velük ülhetett tanácsot, mi módon lehetne kiköszörülhető ez a csorba, letisztítható ez a rozsda, leseperhető ez a döbröc.
Egy napon aztán elhozta a főfiscus a kifizetett váltóit, a készpénzt, ami azoknak az összegén túl fennmaradt és a betáblázás felőli okiratot.
Ekkor aztán megtudta Decebál, hogy ki volt az a titokban tartandó tőkepénzes, aki őt boldoggá tette a kölcsönével.
Senki más, mint Ponthay Adalbert gróf.
Kedve lett volna a fejét a falba verni!
Azt a százezer forintot, amit Ponthay gróf kapott Jávoros mezővárosától örökváltságdíjban, amely várost Decebál engedett át cserében őserdős hegyekért, most ő veszi kölcsön, betáblázás mellett az esküdt ellenségétől, s még hegyébe örök hálára is le van kötelezve ezért a nagylelkűségért.
Decebál most már nagyon vékonyra faragta azt a tollát, amivel Manó fiának levelet írni szándékozott. Olyanformán érezte magát, mint az a sámsoni erejű ember, aki egy nagy betegség után először megy ki a szabadba, s alig tudja egyik lábát húzni a másik után.
