III. A homo regius (királyi ember)
III. A homo regius (királyi ember)
A vármegyeház udvarán behajtatott a négylovas hintó, berobogott tizenkét lovas hajdú; ennyi zajra mégiscsak meg kellett mozdulni valami élő léleknek a házban.
A strázsán kívül az őrszobában csak két hajdú volt még: az egyiket a hideg lelte, a másik meg a csizmáját foltozta, azok nem jöhettek, hanem a melléksikátorból, mely a börtönökhöz vezet, előcammogott a várnagy, aki egyúttal porkoláb, s a rabokra felügyel, hogy a dohányt elég apróra vágják. Öreg legény már, borotvált vörös arca s félreütött orra van, a bajusza rövidre nyírva. Ő is hajdúegyenruhát visel, strázsamesteri ranggal. Az a legkiválóbb ismertetőjele, hogy az egyik lába térdben görbe, minélfogva minden lépésével úgy tesz, mintha le akarna ülni.
Régi embere már a vármegyének; haszontalan, ügyefogyott ember, de hát csak nem lehet kilökni az utcára. Ponthay gróf is jól ismeri.
– No, hát, Karakó! fáj-e még az ökörcsont? – kérdi tőle, mikor elébicegni látja.
– Az ökörcsont nem, hanem a többi – felel rá a porkoláb.
(Tudniillik, hogy egyszer keresztülment a lábaszárán a terhes szekér, s általános a hiedelem, hogy az egész hiányzó csontot egy egészséges ökörlábszár-konccal sikerült helyettesíteni a megye csodakúrás orvosának, s az ökörjárulék tökéletesen otthon találta magát Karakó uramnál, hozzáforrott. Si non e vero…)
– Hát itthon van-e a főispán úr őméltósága? – kérdezé tovább a hintójából leszállt hatalmas úr.
Karakó uram mindig köhinteni szokott elébb, mielőtt választ adna.
– Krhm, km. Engedelmet kérek. Az nincsen idehaza. Kiment a jószágára.
– Hát az első alispán úr?
– Engedelmet kérek. Kinn van a pusztáján.
– A főjegyző úr sincs idebenn?
– Engedelmet kérek. Kiment a tanyájára.
– És az archivárius úr?
– Engedelmet kérek. Azzal nem szolgálhatok, hogy hol van.
– És a központi főbíró úr?
– Az otthon van a felesége kastélyában, Pogányházán.
– Tehát egy árva lélek sincs a megyeházában? Nagyon jól van. S hol vannak a főispán úr tiszti szállásának a kulcsai?
– Azokat őméltósága elvitte magával.
– Az sem baj. Karakó uram azonban itthon tartsa magát, s várja,további rendeleteimet; most nincs szükségem rá.
– Én meg a rabok szolgálatjára állunk excellenciádnak.
– Köszönöm.
Azzal szép csendes halk hangon kiosztá a rendeletet Ponthay Adalbert a maga embereinek. Óh, volt itt gondoskodva minden eshetőségről. A tizenkét legény között volt olyan ezermester is, aki fel tudta nyitogatni sorban a bezárt ajtókat. Lakatosért sem kellett küldeni. A főispáni szállás kénytelen volt vendégszeretettel feltárulni a királyi biztos úr előtt.
Onnan ugyan minden kényelemre való utensiliák hiányzottak; a konyhából a főzőedények, a pohárszékből a tányérok, poharak s a nyoszolyából az ágynemű. – Mind nem baj az. Őexcellenciája egész társzekérrel küldé előre a saját asztali készletét, a szakácsával együtt. A komornyikja is azon a szekéren utazott. Ezek már két nap óta itt vannak a „Régi Nap”-nál, csak át kell mindent hordatni. De ha itt nem találnának is lenni, valami véletlen által meggátolva, őexcellenciája tudja, hogyan kell magyar úriembernek utazni; ott van a hintó ládájában a legszükségesebb: a felfújható szélpárnák, a szarvasbőr terítő, ott van az elemozsinás ládikó hideg sültekkel, aztán a jól ellátott pincetok; a somogyiak hirtelen rendbehozzák a hálószobát, fel is terítenek, amíg a szakács és komornyik innen-onnan előkerül. Nem hiányzik semmi, csak éppen valami étkező társ, az asztaltól. Talán még az is kerül valahonnan.
A somogyiak is gondoskodnak magukról. Itt ugyan a főispán konyháján még csak egy gulyáshúsnak való bográcsot sem hagytak; de a zsiványpecsenye megsül egy fanyárson is, hozzávalót ád a mészárszék és a hentesbolt, s ha nincs tüzelőfa, mindjárt előkerül az is, csak a gyűlésterem karzatáról lehozzanak egy pár padot; azok is tölgyfából vannak.
Különben mulatság van elég. Éppen a megyeházával szemközt van felállítva a kolompáruló bódéja, ahol a juhászok próbálgatják a különbféle birkaharangokat; a tér közepén már megkezdte a működését a komédiás társaság, amit hirdet a bőrrepedésig püfölt öreg dob, meg egy sivító kintorna, ami órahosszant tilinkózza az „Eladom a kakasom – Tizenhárom garason” nótáját; egy vak koldus meg egy csonka koldus versenyez egymással két átelleni szegleten, irgalomkeltő virginálással; és azonfölül a kálvinistáknak nagy halottjuk lehet, szünettartás nélkül húzzák a harangot. Van belőle három: egy igen nagy, egy igen kicsi, aztán meg egy repedt.
Egyszer azonban, mikor már éppen le akar ülni az asztalhoz a királyi biztos, hogy magányosan hozzákezdjen a kínálatlan falatozáshoz, olyanformát hall, mintha feje fölött járkálnának.
Tudniillik, hogy az egyemeletes megyeháznak a kellő közepén van még egy felülemelkedő tractus, amiből kitelik egy szoba. Ki lakhatik ottan?
Adalbert gróf csengetett (csengettyűt is hozott magával), s azt mondta a hajdúnak, hogy küldje be hozzá a várnagyot.
– Van valaki idefenn a fejem fölött a donjonban?
– Krhm, km. Igenis, engedelmet kérek, ottan laknak.
– Hát azok már mért nem hagyták el szintén a vármegyeházat, ha a többi mind elpárolgott?
– Mert azoknak nem szabad, kérem alásan.
– Talán árestánsok?
– Óh dehogy! Engedelmet kérek alásan. Hogy tennénk árestánsokat a contignátióba; pincében azoknak a helyük, még onnan is megszöknek. Az a két úr odafenn a „homo regius” meg a „homo capituláris”. Ide vannak küldve őfelségétől statutióra, s a törvény regulája szerint a homo regiusnak kötelessége a statutio után hat hétig a vármegyeházán maradni, s bevárni, hogy nem protestál-e valaki?
Karakó uram nem járt több iskolába, csak a syntaxisig, hanem a sok évi praxis alatt ragadt rá annyi juridicai ismeret, miszerint hivatva érezheté magát őexcellenciájának a magyar közjogból felvilágosításokat adni.
– Hogy híjják ezt az urat?
– Méltóságos Rézkuthy Barnabás, locumtenentialis assessor úr.
– Hallottam a nevét valaha. Hát a másikat?
– Az „csak” egy pap. Nem tudom a rangját. A nevét meg elfelejtettem.
– Van veres öv a derekán?
– Én bizony nem néztem meg. (Karakó uram vastag nyakú kálvinista volt.)
– No, mindegy. Hát menjen fel kend ahhoz a két úrhoz, s invitálja meg a nevemben egy pohár borra, meg egy kis collatióra.
Karakó uram megjárta a nehéz utat a másfél lábával, telhetőleg rövid idő alatt, s visszabukdácsolva, megreferált.
– A homo regius azonnal fogja tenni tiszteletét, csak gálát vesz föl, hanem a homo capitularis engedelmet kér, ma péntek van, neki böjtölni kell.
– No, hogy annál jobban böjtölhessen, vigye fel kend neki ezt a dobozka szardiniát. Itt tudom, nem kapni halat. A másik úr meg ne sokat gálázzon az én kedvemért, látja, hogy én is csak „bon jour”-ban vagyok „itthon”.
De biz azért a locumtenentialis assessor úr csak felölté a zöld máncseszter zrínyijét, a kardját is felkötötte, sőt még a Lipót-rend középkeresztje is oda volt kötve a nyakába a kétujjnyi széles szalagon, mikor belépett.
Most már az arcára is emlékezett az excellenciás úr, találkozott vele egyszer a tavernicus előszobájában. Egy ilyen jeles figurát nem lehet elfelejteni.
Rézkuthy Barnabás úrnak a termete magasságban nem üti meg az öt lábat, de ami elmaradt a hosszából, azt kipótolta az alkotó természet a szélességében; vállai oly terjedelmesek, hogy a szárnyajtón csak féloldalt tud velük befurakodni, azután következik mindjárt a has, ami a mellet is helyettesíti, s a két lába azt a látványt nyújtja, mintha két sonka indulna el járni sarkantyús csizmában. Hanem aztán a karjai leérnek térdig. Meghajtani nem tudja magát, csak a két kezét veti hátra, ez jelenti nála a bókolást. A feje is egészen quadrál a termetéhez. Igazi megoldása a circuli quadraturának, minden négyszegletű rajta és mégis gömbölyű. Ez a fej nem képes alázatosan meghunyászkodni, mert ahhoz való nyaka nincsen. Ez az arc nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat: a büszkeséget, dacolást, bosszúállást, csupa pirosból veresbe átmenő színek tarkállanak orcáin, homlokán. Álla, orra, homloka mind kétfele vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapcával s a felső ajkat díszítő rettenetes torzonborz bajusszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldökök, amiket hogyha összeráncol, a sűrű, kurta sertekemény haj lehúzódik a homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyílik a szeme, azaz, hogy csak a fél szeme, mert a másik hiányzik, s akire ezzel az egy szemmel rámered, annak minden rémmesét eszébe juttat vele, amit csak Polyphemus Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiókmennydörgés.
Ez az úr a legfélénkebb teremtés a kerek földön.
Nem a halavány félelem, hanem a tulipiros félelem megtestesült alakja. Ekkora kókuszdióhajba még kisebb mogyoróbél nem szorult soha.
A ruházatát, fegyverzetét már leírtuk fentebb a homo regiusnak, de az utóbbit még ki kell egészítenünk egy nagy spanyolnád bottal, aminek elefántcsont fogantyúja volt s körültekert szíjcafrangja. Ezt sem hagyta el magától.
Az excellenciás úr cordiális nevetéssel fogadta az ajtaján egyik vállát a másik után betoló uraságot.
– De ugyan, illustrissime, nem hívattam én uraságodat duellumra hozzám, hanem egy kis szolid vacsorára, mi a kányának hoz ide magával ennyi fegyverzetet? Inkább kést, villát hozott volna.
Az is van. A csizmaszárba odavan dugva az ezüsttok, amiben rendes ember az evőkését és villáját hordani szokta. Hanem a kardját nem hagyta eldisputáltatni magától az illustrissimus.
– Kérem alássan! Hozzátartozik ez a magyar viselethez. A kard a magyar öltözet kiegészítő része. Mikor őfelségéhez vagyunk hivatalosak díszebédre, a kardunkat akkor is a térdünk között tartjuk. Aki kard nélkül jár magyar ruhában, azt felszolgáló hajdúnak nézik. Én még éjjel az ágyba is odafektetem magam mellé a kardomat. Ez a kard ott volt Budavára vívásánál is.
– No, de legalább azt a sinkót tegye le a kezéből, illustrissime.
Azt tehát odatámasztotta a szék támlájához, amelyre leültették, hogy keze ügyében legyen.
Őexcellenciája azonnal hozzáfogott a mai ülés érdemleges tárgyalásához, s elkezdte szeletelni a sült borjúcombot, a magával hozott ezüsttányérkákra, míg egy furfangos étui több rendbeli egymásba tolható ezüstpohárkákat adott elő a finom sombor számára.
Rézkuthy Barnabás úr ezalatt nyugtalanul nézegetett a háta mögé. Egy ablak, redőnyöstül együtt, nyitva volt.
(Én nem tudom, ezek a mágnások honnan veszik kölcsön a bőrüket, hogy mind nyitott ablak mellett dégálnak? Nem kapnak ezek se reumát, se grippét. Azért megy tönkre a gentry, ha velük együtt feszít.)
– Talán nem szereti a nyitott ablakot, illustrissime?
– Bizony instálom, nem szokott hozzá a fejem, otthon mindig süveget viselek a szobában.
Adalbert gróf becsengette a szolgálattevő hajdút, s becsukatta vele a redőnyt is, meg az ablakot is.
Ekkor aztán meg volt nyugtatva az illustrissimus. – Nem a légvonattól félt ő, hanem attól, hogy valami perversus paniperda onnan a piacról, amikor ők vacsorálnak, a hideg pecsenyéhez még valami citromot vagy mit talál behajítani a nyitott ablakon.
– No, de most meg aztán olyan meleg lesz idebenn – mondá a gróf–, hogy megüti az embert a guta, vetkőzzünk neki, illustrissime.
S maga mindjárt le is vetette a felsőkabátját.
– Csak méltóztassék excellenciádnak, egész úri kényelme szerint. Én így vagyok szokva – menté magát és dolmányát Barnabás úr.
Pedig majd megfulladt a nyakig begombolt zrínyidolmányban, s később, mikor a bor is kezdte hevíteni, csak úgy sütött az orcája, mint az izzóvá lett vaskemence.
S csakugyan igaza volt az illustrissimusnak, hogy azt az ablakot becsukatta; mert alig került sor a hideg őzgerincsültre, amidőn egy jól kivehető koppanás hangzék éppen annak az ablaknak a redőnyén. Valami követ dobtak rá – nem, „az” itt nem terem, valami lágyabb volt.
A homo regiusnak az arca – el nem halványult, azt nem tehette, hanem elmeredt; az a félszeme, kerekre felnyílva bámult maga elé, az egyik kezével kardja markolatát kaparászta, a másikkal a nyakában levő Lipót-renden motozott.
– Hallotta excellenciád?
– Mit?
– Azt a koppanást az ablakon.
– Sose törődjünk vele. Tessék ebből az őzpecsenyéből.
De nem ment volna le többé Barnabás úr torkán semmi pecsenyéből egy árva falat sem.
Csak fogcsikorgatva dörmögé
– Borzasztó egy nép ez! Mondhatom excellenciádnak, hogy borzasztó egy fajzat. Nincs ez előtt semmi szent a földön! Istentelen egy nép! Olyan pogányok most is, mint mikor Ázsiából kijöttek. A legrosszabbra kell az embernek elkészülve lenni, mikor közéjük jön.
– Sose tessék tőlük félni. No, még egy pohárral ebből a somborból.
– Éhhhn? – tiltakozék büszkén Barnabás úr. – Félni soha! Nem félek én a sárkánykígyótól sem! Nem félek a kitörő vulkántól! …
– De a légvonattól csak fél, illustrissime.
– Attól igen, de nem a csőcseléktől. Justum ac tenacem propositi virum … Nec civium ardor prava jubentium. Én nem magamért rettegek, de excellenciádért. Nagy kár volt azt a dragonyos ezredet nem ide a vármegyeház udvarába elszállásolni. – Engemet nem mer bántani a nép! – Mikor kilépek az utcára, ezzel a Lipót-rend szalagjával a nyakamon, egyszerre úgy válik előttem kétfelé a tömeg, mint a Veres-tenger Mózes előtt, egy mormogás fut át az egész sokaságon: „Itt jön a homo regius!” Tudják, hogy az én személyem szent és sérthetetlen! Tudják, hogy aki engem megbánt, az a király személyét bántja meg.
Rézkuthy úr e hatalmas szavakat ugyanolyan taglejtésekkel is kísérte; az egyik ökle a levegőben volt, a másik az asztalt ütögette, a hangja pedig dörgött, mint az oroszláné.
Ekkor egy másik, sokkal hangosabb koppanás hangzott az ablakredőnyön.
E hangra Rézkuthy Barnabás úr majd hogy az asztal alá nem zsugorodott, olyan kicsiny lett egyszerre, s vékony hangon, mint egy kappan, sipegé:
– Tetszett ezt hallani megint?
Aztán jött egy harmadik, meg egy negyedik koppanás gyorsan egymás után.
– De már ezt megnézem, hogy micsoda? – kiálta felugorva az asztaltól Adalbert gróf, s odasietett az ablakhoz.
– Az Istenért! Oda ne menjen excellenciád! Ne exponálja magát! Hátha egy petárda.
A gróf nem hagyta magát visszatartani.
– Legalább öltse fel excellenciád az atilláját, tegye fel a királyi biztosi kalpagját.
– Teszem a patvart! Hisz most is úgy izzad a fejem, mint a gőzfürdőben.
Azzal hirtelen felszakította az ablakot, a redőnyszárnyakat szétcsapta, s lekiáltott a piacra. (Már akkor sötét volt; lámpásra nem vesztegetik itt az olajat.)
– Mit akarnak kendtek odalenn!
Erre aztán a legkellemesebb csalódást hozta meg a válasz; nem a perduellis nemes urak hajigálták az ablaktáblákat; hanem most érkezett meg a komornyik meg a szakács a bagázsiás szekérrel az útról, s minthogy a vármegyeház kapuján hiába zörgettek (esti harangszó után minden becsületes ember alszik, s a hajdú is becsületes ember), annálfogva kénytelenek voltak ahhoz az expedienshez folyamodni, hogy-amely ablak redőnyein keresztül világosságot láttak átszüremkedni, azon kopogtattak be apró rögöcskékkel.
Tehát megérkezett, ami fő-fő dolog, szerencsésen a díszlakomához való cókmók.
– No, illustrissime – mondá a gróf –, most kezdünk el hát majd igazán vacsorálni. Megjött a szakács.
Rézkuthy Barnabás úr visszataszítá a félig kirántott kardját a hüvelyébe.
– Köszönjék! Már éppen le akartam menni, hogy szétriasszam a rebellis népet.
Most aztán egyszerre megjött az étvágya a második vacsorához is.
