13. MAGYAR FIGURÁK PÁRIZSBAN
Jacques Lemaire-rel, a Lune borzas munkatársával napok óta nem lehet beszélni. Büszke, mint egy pénzes márki s mintha soha életében nem kért volna száz sou-t kölcsön. Jacques Lemaire levelet kapott Budapestről, hogy szombaton Párizsba érkezik a gróf. „Le comte Tzigane”, mint a Rabelais hölgyei nevezik az ősz magyar pairt és poire-t. Otthon, szép Budapesten, fejedelmi vagyonából sohase juttat semmi jó célra. Nők, utazások, kártya: ez volt az egész élete. Mégis nagy ember, kitűnő férfiú, népszerű hazafi. Jacques Lemaire nőkről gondoskodik mindenek előtt. A nők a Rabelais-ból, az Americain-ból kerülnek ki. De a gróf az Odéon, a Comédie s más színházak művésznőit ismeri bennük. Jacques Lemaire fáradhatatlan maître de plaisir. „Le comte Tzigane” pedig fizet, mint egy magyar úr. A Lune minden párizsi látogatásnál kiadja a gróf arcképét. Díszmagyarjában olyan a gróf, mint egy vén cserkesz herceg. Az arckép alatt már évek óta ugyanaz a szöveg: „Le comte X, a hírneves magyar politikus. Most ismét Párizsban időzik. Magyarország legelőkelőbb családjának a feje. Jeles kutató, szónok, szociológus és patrióta. Nagy barátja Franciaországnak. Magyarországot függetlenné akarja tenni. Családjának több tagja püspök. Üdvözöljük Párizsban a nemes magyar mágnást.” A Lune olvasói, a kofák, már szóról-szóra ismerik ezt a szöveget. „Le comte Tzigane” mulat tíz-tizenöt napig. Baráti kölcsönt nyújt Jacques Lemaire-nek. Azután hazautazik azzal a büszke hittel, hogy Magyarországnak új barátokat szerzett Párizsban. Ezt esetleg egy-két lap meg is írja Budapesten. Ingyen: persze. A gróf otthon mindent ingyen követel. Hírt, tekintélyt és népszerűséget. Pénzét nem szereti otthon költeni. A Szaharán esetleg egy oroszlánnyomért is aranyakat fizet. Párizsban silány nőknek kioszt annyi pénzt, amennyit tíz igazi író egy év alatt sem keres. Magyar nagyúr, aki gyakran szónokol a munka dicsőségéről és semmit sem néz le jobban, mint a munkát, senkit úgy, mint a munkást s pláne otthon. De ha épül magyar Panteon, ő is belekerül.
Berger úr magyar ember s tizenöt év óta Párizsban él. Francia ismerőseit egy szép napon avval lepi meg, hogy gomblyukában különös, ékes jelvényt visel. Mende-mondák indulnak a Berger úr jelvényéről. Sokan úgy vélik hogy a jelvény nagyon előkelő porosz ordó. Mások perzsa rendjelnek vélik a tulipánt, mert hát tulipánt visel Berger úr. Berger úr hallgat és mosolyog titokzatosan, jelentősen. Bizalmasabb barátainak azonban megmagyarázza a dolgot Berger úr:
– Nálunk, Magyarországon, nagyon elszaporodtak a zsidók. Összeálltak tehát a katolikus hitű, jó és valódi magyarok. Alapítottak egy új lovagrendet. Ezt zsidó nem kaphatja meg. Csak aki tíz magyar őst tud kimutatni. Nekem természetesen megküldte az ordót nyomban a rend generálisa.
Mivel messziről becsületrendnek látszik a tulipán, Berger úrra sokan irigykedve néznek a bulvárokon.
Dénes úrfit elküldte az apja, hogy tudományt faljon a Sorbonne-on. Milyen szép dolog lesz az. Dénes úr örökölni fogja az apja mandátumát. És a képviselők Almanachjában benne lesz: „tanulmányait Párizsban folytatta”. Az öreg Boldi mester egy este a Paix étteremben játszik. Dénes úrfi ül az asztalnál. A második üveg pezsgőt fogyasztja. Boldinak már kétszer küldött ötven frankot. Hangos a legény. Nyugtalanul, értelmetlenül figyelik a szomszéd asztaloktól. Boldi mester véletlenül magyar nótába fog. Dénes úrfi üvölt egy nagyot és odavágja a falhoz a poharat. Boldi mester ijedten rohan át a magyar nótából egy vad craquette-dalba. Az asztaloktól fölugrálnak. Senki se sejti, hogy ez virtus volt. Mindenki hirtelen tragédiára gondol. Pár perc múlva távozik Dénes úrfi. Különösen a nők sajnálják a szegény fiatal embert. Másnap fájós fejjel ébred Dénes úrfi. Eszébe jut a dáridó. Nagyon büszkén mosolyog. Kész az ítélete. Minden kevélység nélkül megállapítja, hogy úr módjára kevés ember fia tud mulatni. Születni kell erre.
Budapesti Napló 1906. július 20.