30. LA CHÂTEAU DE LA BELLE-AU-BOIS-DORMANT
30. LA CHÂTEAU DE LA BELLE-AU-BOIS-DORMANT
„Bizony nagyon kicsi könyv ez… bocsánat… talán az utolsó könyvem” – írja az író: Pierre Loti. Újságcikkekből, följegyzésekből, akadémiai prédikációkból összeütött könyv, ez bizonyos, de igazi Loti-könyv. Színészkedés és szomorúság, gyönyörű szomorúság a színészkedésben s könnyfacsaró színészkedés a szomorúságban. Alphonse Daudet mondta volna egykoron Lotinak, amikor Loti az ő egyszerű, hugenotta falusi őseiről beszélt, ami következik: „Toi, vois-tu, tu as surgi là comme un diable qui sort d’une boîte. Plusieurs générations, qui étouffaient de tranquillité régulière, ont tout à coup respiré éperdument par ta poitrine… Tu paies tout ça, Loti, et ce n’est pas ta faute…” Így van-e, nem tudom, de Loti minden könyvében hugenotta őseit siratja, s úgy mutatja magát, mint véres ragyogású mártírutódot.
Újabban egy erőszakos művészi és emberi hitvallás Messiása szeretne lenni Loti, mivel ez a legarisztokratikusabb lelki divat. A Loti hitvallása, mint e könyvéből is kitör, valami együgyű őstisztelettel összeházasított nihilizmus. Már-már úgy látszott, hogy a hité a jövő, az abszolút hité, mint a France-é vagy, mondjuk, a Bourget-é. Hinni valamiben, ez volt rövid ideig éterinjekciója minden igazi vagy csak híres francia valakinek. Most nem ez a legfontosabb, legszebb, hanem megtagadni Rousseau-t s csak kedvelni és siratni az elveszett hitet.
A harmadik köztársaság nagyon megnyomorította a francia lelket, s a tudományt és haladást is csak azért nem káromolja az ember, nehogy ráfogják: Brunetière-epigon. De Loti azért nem röstelli leírni: „minden igaz, és mindennek az ellenkezője is igaz.” Azonban az ősöknek biztosan igazuk volt, mert azok tudtak hinni, s, istenem, az ember hatvan-hetven évet él, s a világi dolgok hat-hétszáz év alatt is csak látszólag változnak.
Ez a Loti-könyv összevisszaságában, újságírói voltában az ősökhöz és a távolságokhoz imádkozik. Szomorú, rafinált mai könyv, sok eső esik benne, sok emlékezés és régi illat szállong. A nagy látatlan kapcsokat keresi a régmúlt, a távolság az idegenség között és köztünk. Úti hangulatok a messze Keletről, a babonás, de már a kultúrától romló baszk földről, Londonból, Berlinből, régi zugokból, röpülő vonatról s tarka tájakat panorámázó automobil-nyargalásokról. Város, rejtett falu, hajó, bárka, vonat, automobil, Kelet és Nyugat, minden szomorú. De a Loti finom, ravasz, szomorú tollából, új hitvallásából a legédesebb méz csöpög az ajkainkra keserű lé helyett. Az jut eszünkbe, hogy milyen szép volna szépen meghalni, de legföljebb csak két-három napra vagy hónapra.
Ny 1910. július 16.
Ady Endre
