Szőllőtő (növ., Vitis L., l. a mellékelt képet), a szőllőfélék (l. o.) családjába tartozó növények, összetett, fürtös virágzattal. Virágjuk rendesen himnős; de vannak tőkék, amelyek özvegy, még pedig leginkább him viráguak, sőt sok esetben az özvegyviráguság fajta jelleggé válik; a him virágokban a nektáriumok erőteljesen vannak kifejlődve és ezek azért a legillatosabbak, mit az erdei, elvadult Sz.-knél, melyek leggyakrabban him viráguak, igen szépen tapasztalhatni. A virágrészek alkotásában az 5-ös szám (l. az Élvezet növényei képmellékletén) az uralkodó, ami csupán az anya alkotásában (magányos, kétrekeszü anya) nem jut kifejezésre. A virágnyilás alkalmával a zöldszinü pártalevelek töveiknél elszakadnak s mint valami kucsma, ugy takarják rövid ideig az anyát és azután lehullanak.
A virágfürtök mindig csak a legifjabb ágakon, az u. n. termőhajtásokon jelennek meg, melyek rendesen az egyéves ágak az u. n. venyigék rügyeiből hajtanak ki s csak ritkábban közvetetlen magából a tőkéből. A virágfürtök épp ugy mint a szőllőkacsok (melyekkel morfologiai szempontból egyenértéküek), mindig a levelek átellenében vannak elhelyezve, még pedig egy-egy termőhajtáson, közönségesen csak egy v. két, ritkábban három v. több fürt.
A Sz.-nem alá Foëx a bortermő Sz.-n (Vitis vinifera L.) kivül még 18 amerikai fajt (Millardet csak 14-et, l. Amerikai szőllő) és 8 Kelet-Ázsiában honos fajt (u. m. a Vitis Coignetiae Pulliat, a Vitis Romaneti Romanet du Caillaud, a Vitis Thunbergi Sieb. et Zucc., a Vitis Lanata Roxburgh, a Vitis Pedicellata Lawson, a Vitis Davidi Rom. du Caillaud, Vitis Pagnuccii Rom. du Caillaud és a Vitis Amurensis Ruprecht) sorol.
Gazdasági jelentősége egész a filloxeravészig csupán a bortermő Sz.-nek, melyet közönségesen európai Sz.-nek neveznek, volt és csupán ezóta tettek szert jelentőségre az amerikai Sz.-k is, amelyek most már Európa minden szőllőtermelő államában, főleg mint alany-Sz.-k, kultiváltatnak. A bortermő Sz. eredetére nézve a vélemények eltérők, de legáltalánosabban a Kaspi-tenger körüli országokat (Persiát, Örményországot, Aszsziriát) tartják hazájának, honnét a sémi népek terjesztették nyugat s kelet felé. A szőllő termesztésének első nyomai a bibliában vannak letéve, amely Noé Sz.-ültetését felemlíti. Palesztinából terjedt el a szőllő termesztése Feniciába és a feniciaiak útján Görög- és Olaszországba; Európában a rómaiak voltak a Sz. legbuzgóbb terjesztői. Ma már a bortermelő Sz.-t minden világrészben termesztik, legnagyobb mértékben azonban Európában, hol körülbelül 9 millió hektár van Sz.-vel beültetve (a legtöbb Olasz-, Francia- és Spanyolországban), amely területen évenkint átlag 120 millió hl. bor produláltatik; egyéb világrészek összes sz.-területe nem tesz ki többet, mint körülbelül 300,000 hektárt, átlag 6-7 millió hl. terméssel, amelynek ismét valami fele az északafrikai francia gyarmatokra (Algeriára, Tuniszra) esik; Ázsiában ugy szólván csak Persia, Amerikában főleg kalifornia, Ausztráliában pedig leginkább Viktoria gyarmat termeszt szőllőt. Az egész világon Franciaország szőllőtermesztése áll a legmagasabb fokon.
A bortermő Sz. csak ott termeszthető sikerrel, ahol a nyári középhőmérséklet 21,5 C°-ot elér; legalkalmasabbak termesztésére az északi szélesség 20-52. s a déli szélesség 30-50. fokai közé eső területek; Európában az északi szélesség 40-50. foka között ad a szőllő legkitünőbb bort. Ami a bortermő Sz. magasságbeli elterjedését illeti, az a földirati szélességek szerint nagyon különböző; a Rajna mellékén körülbelül 260, a Kárpátokban 330, Dél-Németországban 400, a déli Alpesekben 600-800 m. tengerszin feletti magasságban van a Sz. termesztésének felső határa, míg Peruban 1200 m.-nyi magasságra is felhág. Ha a klimatikus viszonyok megfelelnek a bortermő Sz.-nek, ugy az a talajban nem igen válogat s egyedül a tőzeges, szikes és a kavicstalajokban nem termelhető, továbbá minden olyan talajon, amelyen a talajviz magasra száll; legkedvezőbbek neki a gyorsan átmelegedő és a meleget, valamint a csapadékvizet jól magukban tartó talajok, melyek főleg vulkanikus kőzetek elmállásából keletkeztek.
A bortermő Sz. gyümölcsét részben frissen, részben aszalva (mazsola, aprószőllő) fogyasztják, de mégis gyümölcsének leve, a bor, termesztésének fő célja, melyet helyenkint pezsgővé, cognac-ká és ecetté dolgoznak fel s melynek mellékterményeit teszik a seprü- és törkölypálinka, továbbá a borkő. A Sz. fáját esztergályosmunkák és sétapálcák készítésére használják.
Fajták. A bortermő Sz.-nek körülbelül 1500 fajtája van, melyek részint a bogyók, részin a levelek alakja, részint egyéb alaktani jellegek alapjn csoportosíttatnak. A szőllőtermelők azonban közönségesen a bor- és csemegeszőllőkre való, továbbá a gyümölcs szine (fehér, piros, kék) s érési ideje (korai, közép, késői) szerinti csoportosítást használják. Ismertebb fajták a következők: 1. Borszőllők, a) fehér szemüek: alanttermő, Bálint, burgundi (Pineau blanc), ezerjó, furmint, fügér, gohér (fehér bajor), hárslevelü, hosszunyelü, járdovány, juhfarku, kéknyelü, leányka, mézesfehér, mustosfehér, olasz rizling, rizling (rajnai), sárga munkatály, sárfehér, Sauvignon, Sémillon, szilváni zöld; b) piros szemüek: bakator, burgundi (Pineau gris, Ruländer), dinka, kövi dinka, tramini, veltelini; c) kék szemüek: Arramon, burgundi (Pineau noir), Cabernet franc, Cabernet Sauvignon, Cigányszőllő (csókaszőllő), gohér (kék bajor), kadarka, két frankos (Blaufränkisch), Malbec, Merlot, nagy burgundi (Gamay noir), oportó, sárfekete, Szent-Lőrinc, trollingi, Verdot. 2. Csemegeszőllők, a) fehér szemüek: alexandriai muskatály, Augustana, Chasselas (gyöngyszőllő) blanc, Chass. musqué blanc (Passa Tutti), Chass. Napoleon, ciprusi szagos, damaszkusi sárga, kecskecsecsü, Madeleine angevine, madeleine royale, mézesfehér; b) piros szemüek: bakator, Chasselas rouge, halápi szagos, kecskecsecsü, szagos dinka; c) kék szemüek: Chasselas noir, hamburgi muskatály, kecskecsecsü, ökörszem, trollingi. Megjegyzendő, hogy a megemlített európai szőllőkön kivül mint csemegeszőllő néhány amerikai is kedveltségnek örvend, mint p. az Izabella, Othello, Canada. A fentebbiekből látszik, hogy az ismertetett osztályozás nagyon gyenge alappal bir, mert egyes fajták (p. a bakator) mint bor- és csemegeszőllők egyaránt kiválók, máskor meg ugyanolyan szőllőalak mind a háromféle szinben (p. kecskecsecsü) megjelenik. (A nevezetesebb fajtákat l. neveik alatt).
Művelés: Nagyobb szőllőterületek telepítésének első munkája az utak kijelölése; szőllőhegyeken kigyózó, u. n. szerpentina-utakat készítenek s ha a hegyek nagyon meredekek, terraszok készítése is szükségessé válik. A Sz. megkivánja, hogy ültetés előtt talaja rigolóztassék; ha ez megtörtént, a terület táblákra osztatik be és a sorok, illetve a tőkék távolsága jelöltetik ki. Legjobb, ha a Sz. fajták szerint, kisebb, 4-600 -öles táblákra van felosztva s ha a sorok déli irányuak. A tőkék sűrüsége - különösen a művelésmódok szerint - nagyon változó; sík területen a tőkék tágabban állhatnak, mint hegyoldalakon; 1 m.-nél kisebb sor- és a sorokban 80 cm.-nél kisebb tőketávolra hegyoldalokon sem tanácsos a Sz.-t ültetni; fogatos művelésmód esetén az elültetési távol 1,25 m. legyen legalább.
A tőkék kijelölését az ültetés munkája követi, mit közönségesen tavaszszal végeznek. A sima vesszőket igen laza, p. homoktalajokba, egyszerüen az u. n. kecskelábbal dugdossák be, míg tömöttebb talajokba szőllőfúrókkal vagy ültetőcövekekkel előbb lyukat készítenek a vesszőnek. A sima vesszőt elültetés előtt alul, közvetlen az alsó bütyöknél, mindig frissen kell megmetszeni. A gyökeres vesszők számára ásók vagy e célra szolgáló kapák segélyével gödröt kell készíteni vagy árokültetést alkalmazni. A gyökeres vessző elültetés előtt gondosan megmetszendő; felső u. n. harmatgyökereit teljesen, lejebb levő oldalgyökereit 1-2 cm.-nyire s legalsó, u. n. talpgyökereit 8-10 cm.-nyire szokták visszametszeni, valamint visszametszik a gyökeres vesszőn levő venyigét is egy rügynyire (esetleg két rügynyire). Mind a sima, mind a gyökeres vesszőket az elültetés előtt tanácsos egy napra vizbe állítani. A gyökeres ojtványok nagyjában ugy ültettetnek el, mint a gyökeres vesszők.
A bortermő Sz. eredeti hazájában (a Kaspi-tenger tájékain) minden művelés nélkül élvezhető termést szolgáltat; de nagyobb földirati szélességek alatt s mindenütt ott, ahol jó minőségü termést akarnak elérni, a Sz. metszésre szorul, miáltal növekedése, szétterjedése, valamint termésének mennyisége korlátoztatik. Az elültetett Sz.-ből először is tőkét kell nevelni. A tőkének két fő alakja van, u. m.: a fej s a comb. Fej az olyan tőke, mely mint valami tuskó közvetlenül a földszinén terül el; alakja rendesen gömbölyded, máskor azonban szabálytalanul v. szabályosan elágazik; a szabályosan elágazó - ilyennek nevelt - fejet baknak nevezik, mely közönségesen három- vagy négyágu (a négyágu a tipikus), de lehet több águ is. A fej nevelése akként történik, hogy az elültetett Sz.-ből növő venyigék (a leveleit már elhullatott, kiérett hajtások neveztetnek igy) 3-4 évig mindig a legalsó rügyekig, az u. n. agyszemekig metszetnek vissza; az esetben, ha ez idő alatt gondoskodunk arról, hogy a fiatal tőkén mutatkozó hajtások egyenletesen, a tér minden irányában, legyenek leosztva (a rosszul elhelyezetteket még zsenge korukban kitépjük), szép gömbölyded lesz a fej, míg ellenkező esetben szabálytalan. A bak nevelése akként történik, hogy a fital tőkének mindig csak ama pontjain hagyunk hajtásokat, illetve metszük azokat vissza, mint a venyigéket, amelyeken az elágazásokat óhajtjuk. A comb nevelése akként történik, hogy a fiatal növénynek egy erőteljes, egy-két szemre visszametszett venyigéje választatik ki törzsalapnak, mely azután a belőle újabban kiinduló venyigék megfelelő kiválasztása és metszése útján, fokozatosan kisebb- nagyobb magasságba felvezettetik.
Ha a tőke alapalakja eléretett, ugy ezen számos művelésmód űzhető. Nemcsak egyes osztályoknak, hanem egyes kisebb vidékeknek is megvan a maguk művelésmódjuk, mely akkor helyes, ha az éghajlati és talajviszonyokhoz, továbbá a termelt fajtákhoz alkalmazkodva, oda törekszik, hogy megfelelő mennyiségü és minőségü termés éressék el, ugy hogy a tőkék ereje is lehetőleg kiméltessék. Valamennyi művelésmód között legegyszerübb a kopaszfejművelés (l. az 1. és 2. ábrát),
1. A tőke metszés előtt.
2. A tőke nyáron.
1-2. ábra. Kopaszfejművelés.
mely a külföldön is, de leginkább hazánkban és Ausztriában van elterjedve. ennél a felnevelt fejből közvetlen kinőtt venyigék közül néhányat (a tőke erejét s a vesszők egyenletes elosztását tartva szem előtt) egyszemes csapra (l. Csap) metszik vissza, a többit tőből eltávolítják. A következő metszéskor a tavalyi csapokat (1. ábra a-nál) veszszejükkel tőből levágják s ismét közvetlen a fejből kijött u. n. ugarvenyigéket (l. b-nél) metszik egyszemes csapokra vissza. A kopaszfejművelésnél nemcsak az egyszemes csapokból kinőtt hajtások, de közvetlen a fejből nagy számban előtörő hajtások is fürtöket szoktak viselni. Egyéb, nem ilyen nagymérvü visszametszéssel kezelt művelésmódoknál ellenben csak azok a venyigerészletek szoktak fürtöket viselni, amelyek nem közvetlen a tőkéből, hanem egy tavalyi venyigerészletből indulnak ki. Ha az igy elhelyezett, tehát két éves szárrészletekből kiinduló venyigéket 1-6 rügynyi hosszuságban metszjük vissza, ugy termőcsapoknak, ha 6 rügynyinél hoszszabbakra hagyjuk meg, termő- vagy szálvesszőknek nevezzük. A termővesszők kikötésük alakja szerint félíveknek, karikáknak (l. a 7. ábrát), vizszintes vesszőknek (lásd a 11. ábrát a-nál), ferde vesszőknek, kigyós vesszőknek (l. a 9. ábrát) nevezzük.
9. Kigyós szálvessző.
Mint a fejen, mind a combon rövid vagy hosszu csapokat vagy termővesszőket egyedül, v. azokat egymással kombinálva lehet alkalmazni. Szintén a könnyebb művelésmódok közé tartozik az, midőn rövid termőcsapok alkalmaztatnak a tőkén s azok u. n. váltómetszéssel újíttatnak meg mindig. A képmelléklet 4. ábráján
3. A tőke nyáron.
4. A tőke metszés után.
3-4. ábra. Csapos váltómetszés háromágu bakon.
p. egy háromágu bak van lerajzolva, melynek mindegyik ágán egy-egy kétszemes csap metszetett; a csapok szemeiből fejlődött hajtások termést hoznak s a legközelebbi metszéskor mindegyik csapon a felső szemből lett venyige a csap felső részével lemetszetik s az alsó venyige metszetik ismét kétszemes csapra, mi azután igy folytatódik éveken át. Hasonló rendszerü metszést látunk a képmelléklet 5. és 6. ábráin, de
5. A tőke metszés után.
6. A tőke metszés előtt.
5-6. Hosszucsapos combművelés.
combalapon és hosszu csappal. Az 5. ábra a megmetszett combot tünteti fel, melynek végén egy négyszemes csap (a b) metszetett. A négy szemből négy termőhajtást kapunk, melyek őszszel venyigékké lesznek (l. a 6. ábrát); a legközelebbi metszés most abban áll, hogy a három felső venyigét az alsó venyige felett elvágjuk s az alsóból metszünk megint hosszu csapot, tehát a megmetszés után a 6. ábrán lerajzolt tőke megint ugyanolyan lesz, mint aminőt az 5. ábra mutat be.
A most ismertetett váltómetszéses művelésmódoknál a tőkén évről évre hasonnemü szárrészletekkel találkozunk csak s a termőcsapok vagy vesszők mindig a tőke ugyanazon tájékán állanak. De vannak művelésmódok, amelyeknél nagyon különböző koru szárrészletekkel s ezeken rövidebb-hosszabb venyigerészekkel találkozunk s ahol az a venyigerészlet, mely főleg van hivatva a termés szolgáltatására, a tőkének mindig más-más helyére esik. Ilyen p. az erdélyi kétkarikás és sok egyéb művelésmód. A 7. ábrán
7. ábra. Erdélyi kétkarikás művelés.
látható erdélyi művelésmódnál az a combból kinőtt s karikára kötött, két termővesszőnek képezi hivatását a termés szolgáltatása; de e két karikán kívűl még b-nél egy két éves szárrészleten nyugvó hosszu csapot, c-nél egy rövid csapot látunk; e részek mindegyike hajtásokat visel (e, f, g, h és o betüknél), de ezenkivül látunk egy hajtást, mely közvetlen a tőke alsó részéből jő ki, ez az u. n. ugar- v. vizhajtás(l. p-nél). A bemutatott tőkének minden hajtása őszszel venyigévé lesz s a következő metszés abban áll, hogy az a combot karikástól lefürészelik s a b hosszu csap h h hajtásaiból lett venyigéket kötik ki karikára; a c csapon levő o hajtásból lett venyigét hosszu csapra s a p ugarhajtás indul ki, amelyek közül ha egyet meghagytunk, a megmetszett őtke nyáron megint épp olyan képet fog nyujtani, mint aminő a 7. ábrán látható. Az ilyen metszési rendszernél nem áll be az, ami a váltómetszéses rendszernél, hogy a tőkék évről évre magasodnak, mi miatt azokat vagy a tőkék egyes ágait, meg kell ifjítani az által, hogy a túlmagas részeket levágják s egyes lejebbről kinövő hajtások felhasználásával igyekeznek a tőke eredeti alakját helyreállítani.
A Sz.-t tavaszszal vagy őszszel szokták metszeni, sőt enyhe telü vidékeken télen is. A metszéshez késeket vagy emtszőollókat, továbbá az erősebb ágak eltávolítására kézi fürészt használnak. A metszést a venyigéken rendesen egy ízen át végzik, még pedig ugy, hogy a rügy felett néhány cm.-nyi csonk maradjon.
Sok helyen, igy Amerika és Franciaország több vidékén, a megmetszett tőkéből kinövő hajtásokat egyszerüen a földön hagyják elterülni, más helyen, igy hazánk déli részében a hajtásokat a tőke felett egymással összekötik (l. a 2. ábrát) vagy két szomszédos tőke hajtásait kötik egymáshoz (l. a 8. ábrát),
(Két szomszédos tőke hajtásai összekötve egymást tartják.) 8. ábra. Karónélküli művelés.
mint ezt Beaujolaisban (Franciaország) láthatni. Kiváló minőségü termést csak ott lehet elérni, ahol a Sz. hajtásait megfelelő támasztékhoz kötik. Támasztékul majd csak karók, majd karók és drótok, majd oszlopok és lécek szolgálnak, ez utóbbiak különösen a lugasmíveléseknél.
A metszésen kívűl a Sz. fontosabb munkái még: a válogatás, bekurtítás, hónaljozás v. fattyazás és a csonkázás. A válogatás a fölösleges hajtások kitördelésében áll, mit hazánkban rendesen május hóban végeznek. Közvetlen a virágzás után az olyan fürtöt mutató hajtások, amelyek a legközelebbi metszésnél el fognak távolíttatni a tőkéről (tehát csapoknak, termővesszőknek nem hagyatnak meg) a rajtuk levő felső fürt fölött 3-5 levélnyire visszacsípetnek, mi bekurtításnak neveztetik (a 7. bárán az f és g hajtások a keresztvonallal jelölt helyeken, 11. ábrán
11. Guyot-féle drótos művelés.
pedig a vizszintes termővesszőkön levő hajtások o betünél kurtíttatnak be); ugyanakkor eme hajtások levélhónaljaiban levő apró mellékhajtásokat kicsípik s ez a hónaljozás. Hónaljozni ama hajtásokat is szokták, amelyek a jövőre a metszésnél megmaradnak (mint csapok, termővesszők) s amelyek ezért be nem kurtíttattak; de az ilyen hajtásoknál a mellékhajtásokat nem csípik ki tőből, hanem 2-3 levélkét hagynak meg rajtuk. Mivel a hónaljozás után a mellékhajtások emgint
10. ábra. Thomery-lugasművelés.
kiújulnak, e munkát a nyár folyamában még egyszer-kétszer megismétlik. Ha a hajtások töve már fásodni kezd - hazánkban ugy aug. végén, szept. elején - az eddig hossznövekedésükben nem korlátozott hajtások végeit is (a karó felett egy-két levélnyire, mint ez a 11. ábrán d-nél látható) levágják s ez a csonkázás. Mindeme munkák célja egyrészt a fürtök, másrészt a jövőre csapoknak és termővesszőknek hagyandó hajtások kifejlődését, érését előmozdítani. Ha a termés megérett, a termés letakarításának kedves munkája, a szüret veszi
12. Faalaku tőke.
kedzetét. A szőllő talajmunkálatai közül mint elglényegesebb a kapálás említendő meg, mit 3-5-ször végeznek; ide tartozik továbbá egyes vidékeken a betakarás (l. o.). L. még Homoki szőllők, Magyarország (szőllészete, XII. köt. 92. old.) és Mezőgazdaság (XII. köt. 601. old.).