„Sok zavart álommal, kevés műveltséggel, még kevesebb életismerettel” érkezett Budapestre, emlékezett vissza később. Bár valamikor „a nagy nemzeti költők”, fordították figyelmét az irodalomra, ekkorra azonban már más volt az eszménye. A kortárs „hazafias” vagy „népies” költőket „megvetette”, „üres szónoklat”-nak, „útszéli érzelgés”-nek tartotta az egész korszakbeli költészetet. Megváltozott világirodalmi érdeklődése is. Heine és általában a 19. századi német költők helyett a francia és az angol költészet vonzotta ekkor. 1901 és 1903 között írott versein, például a korai alkotások közül a Tájképek ciklus helyzetdal-darabjain, mindez még alig hagyott nyomot. A deklaratíve is megfogalmazott és a világirodalmi példákban megjelent verseszmény ellenére ekkor még nem „színek”-ből és „villongások”-ból, nem „fények”-ből és „zenék”-ből állt az alkotása. Műfajválasztása, nyelvszemlélete, a művek strukturálása, a lírai én pozíciója sokkal inkább az elutasított kortárs költőkhöz kapcsolta Babitsot.
1903 legvégén, 1904-ben új korszak kezdődött a költészetében. Locke, Hume, Spinoza, Schopenhauer, Nietzsche, a pszichológus James, majd Bergson tanulmányozásával párhuzamosan 1903-ban A lírikus epilógja, 1904-ben a Spinoza, az In Horatium, 1905-ben és 1906-ban az Anyám nevére, a Strófák a wartburgi dalnokversenyből és más alkotások jelzik, megváltozott a személyiségről vallott felfogása, s egyre inkább a szövegformálásban, egy 1904 májusában kelt levelének szavai szerint: „a nyelv és a verselés újszerűségé”-ben, „hajlékonyságá”-ban, „színességé”-ben, tehát az új diskurzusban jelöli meg a költészet meghatározó vonását.
1906 februárjára pedig már össze is állít a legjobbnak érzett verseiből egy kvázi-kötetet, melyet el is küld Kosztolányinak, ekkortájt legfontosabb barátjának. Kosztolányi 1906. március 25-én, azaz másfél hónappal Ady Új versek c. kötetének megjelenése után, lelkes hangon köszönti Babitsot. „... ön maga egy új irány... – írja – ... Önnek a kezében nem csak kőműveseszköz a nyelvünk, de maga is alkotás.”
Babits azonban, aki ekkor már gimnáziumi tanár (előbb Baján, azután Szegeden, 1908 szeptemberétől pedig Fogarason), barátai kérésére sem hajlandó verseit közölni. Tudatosan robbantani akar a magyar költészetben, egyetlen, mindenképpen modern verseskötettel kíván a közönség elé lépni, pontosan úgy, amint korábban Komjáthy Jenő szerette volna. Ady verseskönyvének zajos sikere azonban elbizonytalanította. Ő a költészetet nemcsak újfajta, intellektualizált beszédnek gondolta, de mellőzni akarta a vallomásos formát, a mások által már kipróbált versmodelleket, például a szimbolista vagy az impresszionista líraszerkezeteket. 1906-tól számítva éppen ezért még legalább két évig nem ad ki a kezéből gyakorlatilag semmit. Kosztolányinak változatlanul küldözgeti műveit, szegedi tanárként verseit (köztük a Fekete országot, a Messze messze címűt) megmutatja az itt lakó Juhász Gyulának. Nyilvános szereplésre azonban csak 1908 őszére vállalkozik A Holnap antológiában. Az antológia, majd a Nyugat folyóiratban való gyors és látványos megjelenés-sorozat, a Nyugat vezérkarának segítségével 1909-ben és 1911-ben közreadott két kötet, a Levelek Írisz koszorújából és a Herceg, hátha megjön a tél is – országos ismertséget biztosítanak neki.
Ebben a két kötetben Babits a verset elszakította a napi aktualitásoktól és a megélt élménytől. A tudat mélyén, az „erkölcsi emlékezet”-ben meglévő emlékeket hívta elő (fogalmazta meg teoretikusan is), ezek az emlékek azután lírai tárggyá váltak, képzettársítással kiegészültek, feldúsultak más szövegekre, helyzetekre, történésekre való rájátszással és allúzióval. Az alkotás e folyamat eredményeként mívesen megformált és „objektív” lett (San Giorgo Maggiore, Zrínyi Velencében), az életnek a lélekben hagyott, átalakult, filozófiai élményekkel gazdagodott lenyomatává vált (A lírikus epilógja, Anyám nevére, Fekete ország). Ennek a folyamatnak lett az eredménye az (Adyétól különböző) babitsi líraforma, melyet – hasznosítva-pontosítva T. S. Eliot részben önminősítő fogalmazását – Rába György tudatlírának nevezett.
Rippl-Rónai József pasztellképe 1923-ból Babits Mihályról
Juhász Gyula 25 éves írói jubileumán, 1923-ban, barátai köszöntötték a költőt Szegeden. Középen az ünnepelt áll, mellette Babits Mihály tőle balra a második Kosztolányi Dezső, a harmadik Szabó Lőrinc, Babitstól jobbra József Attila látható, kalappal és kabáttal a kezében Móra Ferenc áll