Az 1860-as generáció
Az 1860-as generáció
Ennek a korosztálynak a legjobbjait okkal tekinti Németh László a Nyugat elődeinek. Köztük is vannak fiatalon elhalt ígéretek (Thury, Iványi, Justh), de zömük megéri a Nyugat megindítását, ha esetleg tevőlegesen nem is vesz részt a folyóirat munkájában (Tömörkény, Herczeg). Közülük Bródy Sándor (1863–1924) pályára lépése a leglátványosabb. A vidéki ismeretlenségből egyetlen vékonyka novelláskötettel érkezik Pestre, hogy meghódítsa a várost, az irodalmi életet, és ez sikerül is neki. A Nyugat nagyjai valamennyien ősüknek tekintik újító bátorságáért. A Nyomor c. elbeszélésgyűjtemény (1884) a naturalizmus magyarországi alapműve, noha az ihletadó zolai példához viszonyítva némileg romantikus és érzelmes. Az emberi nyomorúságok gazdag gyűjteménye, az ehhez illő nyelvi bátorsággal és plebejus dühvel. Bródy az életet is meg akarta hódítani, nemcsak az irodalmat, s talán életvitele is magyarázza, hogy írói munkássága a későbbiekben néhány kisebb remekléstől eltekintve nem váltotta be az indulásakor keltett reményeket. Két kisregénye, Az ezüst kecske (1898) és A nap lovagja (1902) izgalmas kísérletek a naturalista karrierregény és a szecessziós életérzés egyeztetésére. Rembrandt-ciklusa – „egy arckép fényben és árnyban” – már csak halála után jelent meg, érzékeny szomorú önarckép gyanánt (1925). A jellegzetes novellista kismesterek között kíméletlen igazságkeresésével és rebellis drámaiságával Thury Zoltán (1870–1906), iróniájával, szorongásos témáival, valamint egy különleges miliő, a szerb kolostorok világának ábrázolásával Papp Dániel (1865–1900) emelkedett ki. Tömörkény István (1866–1917) az az író, aki folyamatosan és tudatosan vállalt vidékiségével, lesz az ún. „tájirodalom” kiemelkedő alkotója. Mindennemű ideológiai program nélkül, különösebb művészi újításokra nem törekedve lesz a 20. századi népiesség úttörője. Hatalmas mennyiségű pár hasábos novellákból álló életműve a teljesség igényével mutatja be a szegedi és Szeged környéki kisemberek világát: történeteiket, mentalitásukat, tragédiáikat, észjárásukat. A fiatalon elhalt Iványi Ödön (1854–1893) nevéhez fűződik a kor legnagyobb regényvállalkozása és könyvsikere. A püspök atyafisága (1888–89), az a regény, amely a magyar élet teljességét akarja ábrázolni. A színhelyek gazdagsága és az alakok nagy száma valóban regényes teljességet mutat, cselekménye (egy úri karrier) sem éppen érdektelen, s az mindenképpen a kor esztétikai sugalmaira vall, hogy egyetlen család keretében kíván ábrázolni különböző szociális helyzeteket, életmódokat és morális felfogásokat. Meglehetős mozaikossága és a magánéleti elemek túlhangsúlyozása következtében, melynek oka minden bizonnyal az, hogy az író nem tudta eldönteni: kritikusan vagy megértéssel szemlélje-e hőse „midászi” karrierjét, a társadalmi konfliktusok és csapdák kidolgozottsága nem elég alapos, a befejezés némileg mesterkélt.
Igencsak megoszlanak a vélemények a kései irodalmárok között Justh Zsigmond (1863–1894) írói értékéről: írogató úri amatőr vagy valóban a kor magyar arisztokráciájának legélesebb szavú leleplezője? Célja a zolai, balzaci teljesség volt, s a francia írókortársaktól tanult analizáló regényalakítás átplántálása. A Fuimus és a Gányó Julcsa c. regények (mindkettő: 1895) érdekes kísérletek egy önmagát túlélt réteg bemutatására, illetve egy naiv és konzervatív „megmentési” program felvázolására. Sokat írtak, sok különböző műfajban, a századforduló irodalmában mégis csak egy-egy regényükkel alkottak hatásost és maradandót: Herczeg Ferenc (1863–1954), a későbbi írófejedelem, és kitűnő memoárszerző a Pogányokkal (1902), Rákosi Viktor (1860–1923) a Sipulusz néven és gyermekkönyvei révén elhíresült kedélyes elbeszélő az Elnémult harangokkal (1903). Herczeg könyve a szecessziós népiesség jeles darabja: a magyarság, a magyar lélek kettős kötődéséről írt vallomás a keresztény hit és a pogány örökség konfliktusának tükrében, Rákosi Viktor regénye bámulatos megérzése annak, ami Erdélyre majd az első háborúval elkövetkezik, ugyanakkor szenvedélyes vádbeszéd az erdélyi úri világról, melynek vezetői mit sem látszottak törődni a végzetes román terjeszkedéssel.
