A „küszöb és ajtó között lévő ujj” országában

Teljes szövegű keresés

A „küszöb és ajtó között lévő ujj” országában
Hazatértekor 37 éves volt. Az országot ezekben az évtizedekben meg-megújuló háborúk (a tizenötéves háború, harmincéves háború, török végvári harcok) és felekezeti-ideológiai megosztottság emésztették, elvágva a polgári fejlődés lehetőségét. Annak ellenére, hogy Pázmány csaknem két évtizedet külföldön töltött, gyorsan alkalmazkodott a hazai valósághoz. Magyar nyelvű írói munkásságát már 1603-ban megkezdte a Magyari István ellen írt Felelettel. Politikai tanácsadó szerepet töltött be Forgách Ferenc érsek mellett, túróci prépost lett, s különböző megbízatásokkal megfordult Prágában és Rómában is. Környezete és elöljárói felismerték és értékelték aktivitását, reális szemléletmódját és bölcsességgel párosult elkötelezettségét: 1616-ban esztergomi érsek lett, majd 1629-ben bíboros. Valójában az érseki méltóság jelentette számára az egész országra, sőt annak határain túlra is kiható cselekvés és befolyás lehetőségét. Helyzete nem volt egyszerű. Bár az uralkodót, II. Ferdinándot (1618–1637) még gráci éveiből ismerte, s a király megbízott benne „mint saját lelkében”, az Erdélyből a „religio színe alatt” indult törekvéseket is igyekezett megérteni. A református Bethlen Gábor fejedelem első támadásának idején a klérus vezető tagjaival együtt Bécsbe menekült, majd a harcok elülte után a jezsuitákat az országból száműző végzések ellenére tért vissza Felső-Magyarországra. Nem fordult el az erdélyiektől – ifjúkorának színhelyeit mindig is nosztalgiával emlegette –, hanem kapcsolatot keresett a fejedelmekkel, Bethlen Gáborral, majd I. Rákóczi Györggyel, s ez utóbbival bensőséges viszonyt sikerült kialakítania. Pozíciója földrajzilag is közvetítő szerepre predesztinálta: a Portáról és Erdélyből érkező követek Pozsonyon keresztül juthattak el Bécsbe. Bécs és Erdély, sőt Róma, Nyugat-Európa, valamint a Török Birodalom között is közvetített, áramoltatta az információkat. Úgy látszik, az 1620-as évek végére ismerte fel a királyi országrész katolikus politikusaként Erdélynek azt a szerepét, amit a 17. században be is töltött: a kiegyensúlyozott magyar–Habsburg viszony biztosítéka egy erős erdélyi fejedelemség léte. Ahogyan 1628-ban egyik távoli rokona, az erdélyi követ Kemény János megörökítette Pázmány véleményét: „tekéntetünk [tekintélyünk] van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál [tart] az az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni [virágozni], azontúl mindjárt contemptusban [megvetésben] jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki légyen”.
Az érsek – a katolikus restauráció terjesztése érdekében is – mindenáron a béke megőrzésére törekedett, s a török kiverését reálpolitikusként csak európai koalíció segítségével látta lehetségesnek, ahogyan az fél évszázaddal később meg is valósult. Politikai közvetítő szerepén túl Pázmány céljai elérésére három területen tevékenykedett: mint író, térítő és alapító.
Azt, hogy mi teszi Pázmány nyelvújítás előtti nyelvét élővé és ma is élvezhetővé, két idézettel világítjuk meg. Képszerű kifejezésmódjának jellemző példája az, ahogyan a mértéktelen borivás ellen prédikál. Református kortársa és hitvitázó ellenfele, Alvinczi Péter így fakadt ki a részegeskedés ellen: „Tekintsétek meg, hol az egészséges öregember közöttünk. Hol a szép vén tanács? Hol vannak az erős férfiak? Nincsenek, mind megemésztette a bor!” Pázmány pedig ugyanerről: „Ha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét és reá eresztenék a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért, nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére; mind borban halnának.”