Kisebbségi irodalmak születése
Kisebbségi irodalmak születése
1920 után a környező országokban a magyar irodalmat szinte a "semmi talajáról" kellett indítani. Az irodalomteremtéshez szükséges feltételek közül igazában csak a magyar irodalom majd ezeréves hagyománya volt az indulási pont, meg a felébredő küldetéstudat: nemcsak kenyérrel él az ember, az anyanyelvi közösségnek szüksége van saját irodalomra is. Szinte rejtély, hogyan győzték az irodalom megteremtéséért folyó küzdelmet idegekkel, fizikai erővel az írás szolgálatába szegődők. A két világháború közti korban az írók legnagyobbjai Magyarországon már műveikből is megélhettek, a kisebbségben élők közül azonban senki sem hagyatkozhatott csak az írásra. Az erdélyi Áprily Lajos tanárkodott, Kós Károly szántott-vetett, Bartalis János borjakat nevelt, Nyírő József molnár volt, a szlovenszkói Győry Dezső újságíróskodott, a vajdasági Szenteleky Kornél körorvosként kereste kenyerét. Rasmusseni sors volt – Áprily Lajosé a kép – a kisebbségben szinte mindig az írói létezés: jéghegyekkel szemben, virág és asszony reménye nélkül kellett küzdeni.
S mégis írtak, mert hitték: az írásnak missziója van. Nem csak a magyarság eszményét akarták őrizni, úgy vélték, kisebbségi életükkel külön terve van a sorsnak. Hitték: a kisebbségi magyarságnak külön szerepe lehet az egész magyarságon belül: a mindenütt és mindenkire kiterjesztett emberség gondolatát képviselheti. Kényszerű helyzetükben vállalták a híd szerepét népek és kultúrák között, azzal a reménységgel, hogy kovászai lesznek a Duna-tájon a demokratikus átalakulásnak és a népek testvériségének. Ezért természetes, hogy az így született irodalmakból a "vox humana", az ember dallama száll magasra.
A kisebbségi magyar irodalmak – e közös, meghatározó jellegzetességen túl – kettős kötődésűek. Ezer szállal kapcsolódnak az egyetemes magyar irodalomhoz és kapnak tőle változó erősségű ösztönzéseket. De hatással van rájuk az adott ország kultúrája, jövőelképzelése is. A cseh irodalmi környezet például racionálisabb, a szerb és a horvát irodalom erősen avantgárd törekvésű volt; az egyiknek és a másiknak nyomai fellelhetők a régiók magyar irodalmában is. Ugyanez a kettősség – bizonyos mértékben – tapasztalható volt a két világháború között kiépült, nem azonos mértékű, esetleg csonka intézményrendszerekben is.
A második világháború újabb történelmi földrengésében azonban rendre elpusztultak még ezek az intézmények is. A bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült részeken élő írók természetesen kapcsolódtak be a magyar irodalom áramlataiba, megtartva a kisebbségi helyzetben kialakult színeiket, a Romániában és a Szlovákiában maradtak folytatták munkájukat. Változatlanul a testvériség, a demokratizmus álmával.
