Verseghy Ferenc: 111. A' korosabb Szépség.
111. A' korosabb Szépség.
Szép a' friss napnak új orczája,
midőn földünkre hő fáklyája
de kedvesb nékem tündöklése,
mikor délesti csüggedése
midőn földünkre hő fáklyája
| ébresztő súgárt öntöget; |
mikor délesti csüggedése
| bűbájos álmot hinteget. |
Tüzes szerelme a' lánykának,
friss rósaszíne orczájának
de olly asszonynak szívessége,
kit megfurcsított érettsége,
friss rósaszíne orczájának
| fellobbanthattya véremet; |
kit megfurcsított érettsége,
| bájollya meg csak szívemet. |
Amaz világos ingerekkel
mint győzhetetlen fegyverekkel
's már ezt bódítván pillogással,
már azt eggy csalfa sóhajtással,
mint győzhetetlen fegyverekkel
| vígattya édes harczait; |
már azt eggy csalfa sóhajtással,
| kénnyére gyötri rabjait. |
De a' korosbnak langy szemébűl
orozva üt ki, mint lessébűl,
's vigyázva győzget ingere;
melly szívességgel gyámolgattya,
orozva üt ki, mint lessébűl,
's vigyázva győzget ingere;
| 's ah! melly hűséggel ápolgattya, |
| kit meghódított fegyvere. |
Nem néz ő engem' prédájának,
sem kényhűvítő laptájának;
Ő nékem minden súllyaimban
szintúgy mint boldog óráimban
sem kényhűvítő laptájának;
| menyország tőlle csüggenem. |
szintúgy mint boldog óráimban
| barátném, hűvem, mindenem. |
(1806.)
