Vajda János: V
V
A hadnagy eltemetve, haj de él
És szerte jár-kel bennem a "titok"...
Én azt hivém, hogy Izidóra most már
Egy világrészben sem marad velem.
Kerülni fog, gyülölni mint fegyenc
Kerülni szokta messze azt az átkos
Pelengért, mely előtt egykor pirult...
De ép ellenkezőleg! mint az árnyék.
Úgy követett bujós körutamon,
Mit egyrészt kényszerűleg tettem, a
Párbaj következtében, hogy kitérjek
Szokás szerint az álszemérmes törvény,
E sanda csősz elől, ki ily esetben
Nem mindig oda vág, ahova néz;
De néha mégis oda vág... Bejártam
Helvétiának "hótakart tetőit",
Az olasz félsziget virányait;
S a Rigi csúcsán a kelő napot.
Palermo partján a lenyugodót
Fosztotta meg bálványozóitól.
Mindenki őt csodálta egyedül.
Magam valék, ki magamat csodáltam:
Hogy többé nem csodálom őt. Azonban
Mégis csak gondosan kerültem őt,
Kerültem illő istenfélelemmel;
Mert végre hátha mégis... hátha mégse...
Csak jobb a tűzzel mégse játszani,
Nem festegetni falra a sátán - nét.
De hasztalan, fölösleg aggalom.
Mert vége volt mindennek, vége, vége!
Elszállt szivemből mindörökre a
Szűz tiszta szerelem fehér galambja.
Leégtem; szén, por és kihült
Korom vagyok, többé ki nem gyuladhatok,
Míg föl nem épít új tavasz keze.
De végre is miért követ ez a
Kevély hölgy annyi messze földön át?
Vajon mi célja, avagy indoka?
Csodálatos! -azonban voltakép
Természetes, mert hát ez a szélsőség
Törvénye, mely a szenvedély létráján
Csak a legfelső és legalsó
Fokon jár) - ez sem érdekelt már többé!
De végre egy ennél hatalmasabb
Törvény, a nő iránti köteles
Illem parancsolt, s ennek szót fogadva:
Egy ragyogó szép nyári délután,
Egy parti sétaerdő fái közt
Találkozánk még egyszer és utószor.
Gyönyörü nap volt; egy oly pillanat,
Midőn az ifju természet maga
A szerelemben üdvözölni látszik.
Maga a nap, mint násza éjjelén
Szűz csóktól ittasult boldog szerelmes,
Úgy szórta égre-földre, szerteszét
Dicsfénye aranyát, miként ha attól
Félt volna, hogy megfojtja a gyönyör...
Kéjillatot lehellt erdő-mező;
Boldogság és örömnek fűszerével
Volt telve s arra ingerelt a lég.
Szerelme üdvösségéről beszélt
Minden köröttünk, arról suttogott
A buja lomb, s a lombon ringatózva
Azt sírta, nyögte csalogány, galamb -
S arról beszéle Izidóra is -
Oly édesen, szelíd szemérmesen,
Hogy szinte azt hivém, való s nem ármány.
De én úgy érezém, hogy fagyni kezd
S megáll a vér eremben! Mozdulatlan,
Lidércnyomásszerü kinos feszélyben,
Miként egy ősvilági kövület,
Magam elé meredve ültem ott.
Azonban alkonyult. Az árnyak nőttek.
Valahol egy szomszéd falubeli
Toronyban megkondultak a harangok.
Legyőzhetetlen mélabú fogott el.
"Mily andalitó összhang" - suttogám
Tompán, nehézkesen. "Minő fölséges
Tökélyű négyes hangkar e toronyban!...
E föld valóban a dal és költészet
Szülő hazája. Úgy tetszik nekem,
Miként ha e torony négy ablakán
A négy harang mint négy sötét barát
E szörnyű szót zokogná untalan
Egymás után, imaszerűn, feddhetlen
Ütemben: el-mu-landó, el-mu-landó!"
Mint a hózuzmarás virágbokor,
Mit fagyos szél szakít ki, s visz tova,
Suhogva távozott el Izidóra.
Majd sebten visszatért és haloványan
Remegve, fuldokolva, önfeledten,
Haraggal, fájdalommal: "Istenemre!
Tudom, mit gondol ön. De rút gyanúja,
Az nem igaz! Nem, nem! Csalódik. Ön
Hitetlen, üdvtelen... Meg fog győződni,
Tudom, de majd későn" - sugá fülembe
Vonagló ajkkal és egy nagy nehéz
Könnyel szemében gyorsan, hirtelen
Eltűnik a fák között...
És szerte jár-kel bennem a "titok"...
Én azt hivém, hogy Izidóra most már
Egy világrészben sem marad velem.
Kerülni fog, gyülölni mint fegyenc
Kerülni szokta messze azt az átkos
Pelengért, mely előtt egykor pirult...
De ép ellenkezőleg! mint az árnyék.
Úgy követett bujós körutamon,
Mit egyrészt kényszerűleg tettem, a
Párbaj következtében, hogy kitérjek
Szokás szerint az álszemérmes törvény,
E sanda csősz elől, ki ily esetben
Nem mindig oda vág, ahova néz;
De néha mégis oda vág... Bejártam
Helvétiának "hótakart tetőit",
Az olasz félsziget virányait;
S a Rigi csúcsán a kelő napot.
Palermo partján a lenyugodót
Fosztotta meg bálványozóitól.
Mindenki őt csodálta egyedül.
Magam valék, ki magamat csodáltam:
Hogy többé nem csodálom őt. Azonban
Mégis csak gondosan kerültem őt,
Kerültem illő istenfélelemmel;
Mert végre hátha mégis... hátha mégse...
Csak jobb a tűzzel mégse játszani,
Nem festegetni falra a sátán - nét.
De hasztalan, fölösleg aggalom.
Mert vége volt mindennek, vége, vége!
Elszállt szivemből mindörökre a
Szűz tiszta szerelem fehér galambja.
Leégtem; szén, por és kihült
Korom vagyok, többé ki nem gyuladhatok,
Míg föl nem épít új tavasz keze.
De végre is miért követ ez a
Kevély hölgy annyi messze földön át?
Vajon mi célja, avagy indoka?
Csodálatos! -azonban voltakép
Természetes, mert hát ez a szélsőség
Törvénye, mely a szenvedély létráján
Csak a legfelső és legalsó
Fokon jár) - ez sem érdekelt már többé!
De végre egy ennél hatalmasabb
Törvény, a nő iránti köteles
Illem parancsolt, s ennek szót fogadva:
Egy ragyogó szép nyári délután,
Egy parti sétaerdő fái közt
Találkozánk még egyszer és utószor.
Gyönyörü nap volt; egy oly pillanat,
Midőn az ifju természet maga
A szerelemben üdvözölni látszik.
Maga a nap, mint násza éjjelén
Szűz csóktól ittasult boldog szerelmes,
Úgy szórta égre-földre, szerteszét
Dicsfénye aranyát, miként ha attól
Félt volna, hogy megfojtja a gyönyör...
Kéjillatot lehellt erdő-mező;
Boldogság és örömnek fűszerével
Volt telve s arra ingerelt a lég.
Szerelme üdvösségéről beszélt
Minden köröttünk, arról suttogott
A buja lomb, s a lombon ringatózva
Azt sírta, nyögte csalogány, galamb -
S arról beszéle Izidóra is -
Oly édesen, szelíd szemérmesen,
Hogy szinte azt hivém, való s nem ármány.
De én úgy érezém, hogy fagyni kezd
S megáll a vér eremben! Mozdulatlan,
Lidércnyomásszerü kinos feszélyben,
Miként egy ősvilági kövület,
Magam elé meredve ültem ott.
Azonban alkonyult. Az árnyak nőttek.
Valahol egy szomszéd falubeli
Toronyban megkondultak a harangok.
Legyőzhetetlen mélabú fogott el.
"Mily andalitó összhang" - suttogám
Tompán, nehézkesen. "Minő fölséges
Tökélyű négyes hangkar e toronyban!...
E föld valóban a dal és költészet
Szülő hazája. Úgy tetszik nekem,
Miként ha e torony négy ablakán
A négy harang mint négy sötét barát
E szörnyű szót zokogná untalan
Egymás után, imaszerűn, feddhetlen
Ütemben: el-mu-landó, el-mu-landó!"
Mint a hózuzmarás virágbokor,
Mit fagyos szél szakít ki, s visz tova,
Suhogva távozott el Izidóra.
Majd sebten visszatért és haloványan
Remegve, fuldokolva, önfeledten,
Haraggal, fájdalommal: "Istenemre!
Tudom, mit gondol ön. De rút gyanúja,
Az nem igaz! Nem, nem! Csalódik. Ön
Hitetlen, üdvtelen... Meg fog győződni,
Tudom, de majd későn" - sugá fülembe
Vonagló ajkkal és egy nagy nehéz
Könnyel szemében gyorsan, hirtelen
Eltűnik a fák között...
| Csak isten őrzött, |
Mély, ellenállhatlan részvét fogott el.
Elindulék s beérve: "Izidóra!
Bocsánat!"... rebegém féltérdre esve.
De íme ő ismét a régi volt.
A büszke, gőgös, a kérlelhetetlen.
Csak erre várt, csak ez kellett neki.
Egyszerre féreggé voltam tiporva,
Tekintetében oly mély, átható,
Uralkodói megvetés nyilát
Lövelte rám, hogy percre azt hivém,
Oda vagyok szögezve mindörökre,
S föl se kelek többé soha!...
| De igy jó. |
| jegyzém meg |
Aztán nem láttam őt többé...
