Vajda János: III
III
És én siettem, ki a levegőre,
Minél üdébb, minél több levegőre!
Ki, ki a végtelen égbolt alá!
A Rigi tetejére... Levegőt,
Magányt! ha bár csak egy órára is,
De rögtön... És hol, hol nem, tudja ég,
Erdőn, mezőn bolyongtam össze-vissza,
Hogy meddig, azt se tom, csak azt, hogy
Lakomba érve "Gróf Kievszky Oszkár
Dzsidás alhadnagy" névjegyét találtam
Előszobám ajtaján, rá írva:
"Sürgős ügy, fontos, becsületbeli,
Holnap tiz órakor - legmélyebb tisztelettel."
Álmom való s most Izidóra azt
Gyanítja, hogy titkát a hadnagy, e
Hiú dicsekedő árulta el;
S ha így van, akkor mondhatom, hogy: "meghalt
A király - éljen a király!" Oh, akkor
Szabad vagyok s egyáltalán megmentve,
S enyim megint e szép kerek világ!
Meghalt a kérlelhetlen szívü zsarnok,
Gyilkos szeszélyü kényuralkodó.
Hideg márványszoborrá változott
Az élve istenített, hőn imádott
Fölséges eszmény - Izidóra, a szűz
Csak annyi már nekem, mint valamely
Középkor bajnokának az a nyíl,
Mely legkegyetlenebbül fájt, midőn
Merész baráti kéz kiszakította
Kebléből; és eltette, őrzi bár,
Elrejtve szem elől, ereklyeként,
De nézni, emlékezni sem szeret rá.
Boszú s harag tüzét lihegve, fújva
Mint vezetőtlen elszalasztott mozdony,
Mely törve-zúzva ront a pályafőre.
Én arra voltam elkészülve, hogy
Bevezetésül mindenek előtt
Pisztolyt szögez mellemnek. Hát pedig
Csak megölelt, megcsókolt, jobbomat
Nyájas dühvel megrázogatva, kért,
Legyünk mi eztán te s tu cimborák;
Hisz végre most már boldogtalanok
Vagyunk mi mind a ketten egyaránt,
Azaz hogy voltaképen azt se tudjuk,
Hogy melyikünk a boldogtalanabb?
Aztán leült. "Barátom megfulok;"
S nyakkendőjét tágítva, duzzadó
Erére mutatott: "Láthadd magad,
Megfulladok, ha még ma nem ölök.
Hogy kit? tudod, sőt csak te tudod épen.
Avvagy talán már végezél vele
Bajtárs, magad? Bár nem tudom, csupán
Csak gondolom, hogy, fájdalom! - igen
Most már azt mondom én is, fájdalom! -
Önzőbb okod hiányzott erre, ámde
Ha jól fogom föl szenvedélyed és
Lovagiasságod magasb mivoltát...
Az sem lehetlen... De ha mint ohajtom,
Mert én szeretném vérét ontani,
Mert nekem van sokkal nagyobb szükségem
Vérére gyógyszerül... ha él, nevezd meg..."
"De kit? nem értelek..."
Minél üdébb, minél több levegőre!
Ki, ki a végtelen égbolt alá!
A Rigi tetejére... Levegőt,
Magányt! ha bár csak egy órára is,
De rögtön... És hol, hol nem, tudja ég,
Erdőn, mezőn bolyongtam össze-vissza,
Hogy meddig, azt se tom, csak azt, hogy
Lakomba érve "Gróf Kievszky Oszkár
Dzsidás alhadnagy" névjegyét találtam
Előszobám ajtaján, rá írva:
"Sürgős ügy, fontos, becsületbeli,
Holnap tiz órakor - legmélyebb tisztelettel."
| Most már világos, teljesen világos! |
Gyanítja, hogy titkát a hadnagy, e
Hiú dicsekedő árulta el;
S ha így van, akkor mondhatom, hogy: "meghalt
A király - éljen a király!" Oh, akkor
Szabad vagyok s egyáltalán megmentve,
S enyim megint e szép kerek világ!
Meghalt a kérlelhetlen szívü zsarnok,
Gyilkos szeszélyü kényuralkodó.
Hideg márványszoborrá változott
Az élve istenített, hőn imádott
Fölséges eszmény - Izidóra, a szűz
Csak annyi már nekem, mint valamely
Középkor bajnokának az a nyíl,
Mely legkegyetlenebbül fájt, midőn
Merész baráti kéz kiszakította
Kebléből; és eltette, őrzi bár,
Elrejtve szem elől, ereklyeként,
De nézni, emlékezni sem szeret rá.
| Pontban tíz órakor megjött a hadnagy, |
Mint vezetőtlen elszalasztott mozdony,
Mely törve-zúzva ront a pályafőre.
Én arra voltam elkészülve, hogy
Bevezetésül mindenek előtt
Pisztolyt szögez mellemnek. Hát pedig
Csak megölelt, megcsókolt, jobbomat
Nyájas dühvel megrázogatva, kért,
Legyünk mi eztán te s tu cimborák;
Hisz végre most már boldogtalanok
Vagyunk mi mind a ketten egyaránt,
Azaz hogy voltaképen azt se tudjuk,
Hogy melyikünk a boldogtalanabb?
Aztán leült. "Barátom megfulok;"
S nyakkendőjét tágítva, duzzadó
Erére mutatott: "Láthadd magad,
Megfulladok, ha még ma nem ölök.
Hogy kit? tudod, sőt csak te tudod épen.
Avvagy talán már végezél vele
Bajtárs, magad? Bár nem tudom, csupán
Csak gondolom, hogy, fájdalom! - igen
Most már azt mondom én is, fájdalom! -
Önzőbb okod hiányzott erre, ámde
Ha jól fogom föl szenvedélyed és
Lovagiasságod magasb mivoltát...
Az sem lehetlen... De ha mint ohajtom,
Mert én szeretném vérét ontani,
Mert nekem van sokkal nagyobb szükségem
Vérére gyógyszerül... ha él, nevezd meg..."
"De kit? nem értelek..."
| "De kit? S te még |
Mondá bizalmasan suttogva, és
Közelb hajolva hozzám: "úgy-e bár
Én nem mondtam neked... tehát ha én nem,
Okvetlen egy más árulhatta el csak
Neked a titkot, Izidóra titkát -
Ama jelet, egy lázas pillanat
Emlékét illetőleg, melyről eddig
Azt hittem, hogy csak én ismerhetem
Egyedül én és senki más e földön.-
És e gazember, aki üdvömet
S egy nő becsületét rabolta meg,
Patvarba! meg kell ölnöm, ezt, remélem
Természetesnek láthatod magad,
És úgy hiszem, magadnak sem lehet
Okod kimélni és sajnálni őt..."
Igy ő, a kedves hadnagy, voltakép a
Legrettenetesebb "enfant terrible".
Tehát most már való, kétségtelen...
Mit érezék? Egyszerre szálla el
Szivemből, mint kialvó fáklya füstje,
A szenvedély... e telhetlen kigyó,
Mit javas asszony ördöngös szavakkal
Olvas ki a már haldokló gyerekből.
S beköltözött, fészket rakott helyén
Egy másik, egy még bőszebb szörnyeteg:
A zöldszemű féltés ikernővére,
A meggyalázott, kirabolt, kétségbe
Ejtett, irigy érzékiség boszu
Érzelme... Hah! most már megegyezünk,
Valóban; egy az indulat, amely
Egymáshoz űz, mint szél a két vihar
Felhőt, hogy villámharcra keljenek.
Az afrikai oroszlánok éhe,
A bengali tigris vérszomja csak
Szunyogcsipés okozta viszketegség
Az irigység és boszuvágyhoz képest,
Amellyel szívemet megmérgezé
A rettenetes gondolat nyila:
Hogy ím, ez ember, ím e földi lény,
Még csak nem is félisten, legalább
Épen nem annak született, de hajh
Azzá emelkedett, átistenült
A legfelségesebb kéj hetedik
Egében -, és még ő dühöng! Miként
Ha Jupiter dühöngne amiatt,
Hogy vannak istenek mögötte és
Alatta, bár kisebbek és utána
Következők!
| Ó, szenvedély csodája! |
Mint egy tündérkirályt. Kerestem arcán,
Szemében, ajkán a gyönyör nyomát,
Feje körül a végtelen, nekem
Elérhetlen szerencse dicssugárát,
Melyet nem adtam volna a tiédért;
Világtörténelem vakító napja,
Legfényesebb költői álmot el-
Homályosító földi nagyságeszmény,
Ifjúi dicsvágyat kétségbeejtő,
Kábító tünemény, Napoleon!
| Kimondhatatlan fájdalom fogott el. |
Sötétült a világ... Szivemben egyrészt
Sirattam és temettem Izidórát.
Olyforma kínnal, mint erényes, jámbor
Rokonság oly halottját, aki gyászos
Szégyenhalállal mult ki a bitófán...
Majd fölkelt vérbozontos fejjel a
Sértett önérzet, a halálra sebzett,
Kigúnyolt, porba gyúrt érzéki vágy,
Boszút kiáltva, vért szomjazva írul,
Égő sebére.
| Így tünődhetém |
És csak midőn egyszerre föltekinték,
És láttam a válaszra váró hadnagy
Színváltozását, arca iszonyát,
Csak akkor jöttem észre és gyanítám,
Hogy ő viszont arcomról olvasott,
S mindent leolvasott, sőt voltaképen
Még a valónál többet is...
| Igen, |
Sem igyekeztem elszéleszteni
Sötét gyanúja villogó felhőjét.
Hadd marja őt is kétszeres csalódás
Méregfulánkja, hiszen összevéve
E kettő sem tesz ki annyit, mint az a
Vigasztalan, egyetlen gondolat,
A száraz lelki fájdalom, melyet
Nem gyógyithat meg semmi, semmi...
| "Úgy van, |
Én jól e bajt. Ez a vér háborúja.
Egyetlen s némi elégtétel itt, ha
Kivágjuk a vért, hogy folyjon ki ott
Szemünk előtt, hüljön ki és egyék föl
A férgek; sőt még én tovább megyek:
Megölném még a lelket is, hogy abban,
Mint a letört virágnak illatában
Ne élne, örökülne a bünös,
A boldog pillanat emléke sem...!
Oh hogyha lehetséges volna ez,
Lemondanék az örök üdvösségről,
Mely énnekem már úgyis elveszett.
Sőt kárhozattá változtatta azt az
Eltörölhetetlen emlékezet,
S a rettenetes örök törvény átka,
Hogy ami történt, azt meg nem történtté
Mindenható Isten se teheti..."
Elhallgaték, és a hadnagy se szólt.
Kínos, feszes szünetnek csöndje állt be.
Befagytunk mindaketten csontig... Végre
A hadnagy kezde felhuzódni lassan
Ültéből és sohajtva, tompa hangon
Kérdé: "Tehát?..."
"Ma még?"
A hadnagy kezde felhuzódni lassan
Ültéből és sohajtva, tompa hangon
Kérdé: "Tehát?..."
| "Szolgálatodra állok." |
| "Azonnal. Indulunk a svájci |
