Vajda János: Tünemények
Feje fölött, tündöklő légen át,
Vonulni egy különös madarat
Minőt nem látott még ez ég alatt.
Erdőkön, lápok ingoványiban,
Egyszerre kitalálja név szerint,
Melyik mi fajta, hogyha rátekint.
Sovány kiváncsin lesi, várja rég,
Hogyha fölötte újra elhalad,
Megnézi jobban, megcsodálja majd.
Mig maga is beléöregedik.
Hó a szakálla már, gyér fürtje len,
- Az a madár többé meg nem jelen.
Nincs lelke tükrén már csak ez a kép.
S végpercein, midőn már szinte holt,
Csak akkor tudja meg, mi ritka volt.
* |
Emelni szobrot ne siessetek.
Mert úgy lehet, még áll a büszke emlék,
Midőn dalát már régen elfeledték...
Csak akkor tudjátok meg, hogy mi ő,
Ha elmerültek hosszu századok,
S hozzá hasonlót még nem láttatok...