Tóth Árpád: A RÉSZEG HAJÓ
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás, rézbőrü raj közt céltáblául sziszegtek
Bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol,
Alighogy véget ért a parti furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
Csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon,
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztult rólam, és levált a kormány s horgony.
Költészetében, melybe csillag csorog és béke,
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
S ringatja enyhe rengés a rézszin nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán forr,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak.
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.
Míg olvadt messziségek violája ragyog,
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:
Messzire elhörgő zajt, s mely reszket és gagyog.
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: ízes áram a mélyben,
S mentem vele, s a sárga s kék foszfor énekelt,
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz, és orrom elsodorja.
Párduc-szem fényü és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás,
S enyhülni bús szagú, vén, görbe fákra kúsznak.
Halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték,
S olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog,
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony,
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam, s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve, aludni még alább...
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.
Utam kaput az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül
Ízes nap-cafatot s nyálas, nyúlós azúrt!
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapult
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol:
Megvetlek Európa! unt gátú, ócska föld!
Hol már a mámoros menny örök kapuja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
S kegyetlen volt a hold, és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe,
Bár megszakadna már, s benyelné már a hab!
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban,
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,
S hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután...