Tóth Árpád: A MÚMIA
Mint múmia, mely fekszik s nem enyész,
És süppedt mellét nyomja lomha gúla,
És holt szemét beszőtte halk penész.
Vak síron, s vágyak Nilusába néz
Arany visszfényü sok-sok szem kigyúlva:
Ó, zeng s ragyog az Élet, s te nem élsz.
Hát minden jónak el kell múlnia?
Szólj, Nap fia, hol van sok régi kincsed?
Fekszem, halott úr, harmincezer éve,
S a sötétben őriznek néma szfinxek.