Tompa Mihály: TAVASZI PIMPÓK.
Puszta rét, halom;
Mégis pillangók repesnek
Tarka szárnyakon.
Hol veszed magad?
Életemnek száraz fáján
Zöld lomb nem fakad!
A nagy folyamba sietek,
Mely a tengerbe visz magával,
Hol drága gyöngyök termenek.
A réten, hol ered fakad!
A nagy tenger zúgó ölében
Elvész neved, elhalsz magad!
Függ magasan a tiszta légben;
Nincs még virág! - buzgó madárka, hallgass!
A szentegyház üres, korán a hang, - az
Imádkozó nép nincsen ébren!
Oh vándor fecske! szólj:
Mit hoztál tengereknek
Tulsó határiról?
Amelyet viselek:
Gyásszal menék el, azzal
Tértem most ujra meg.
A nap meleg sugárai!
De a lombtalan tar liget
Csak nem akar kihajtani;
És rajta bánat vész erőt;
Meg nem nyilik halvány remény
S csalogató sugár előtt!
Elhallgatott a téli vész;
A föld meleg, nyitó sugárért
Az égre oly esengve néz;
Haragosan borong az ég. -
- Hogy a föld színe felviruljon:
Az Isten nem akarja még!
Most rakj hangot gondosan;
Kedvesednek sirhalmán most
A zsenge pázst megfogan.
Úgy a hant el nem szárad;
Az emlékezet virágit:
Ápolgassa a bánat!
Kinyílik a rétek virága:
Oh hát az ifju kikeletnek
Legelső virága is sárga!
Hervatag őszi lombot lássak?
A születésben ott legyen már
Bus eszméje az elmulásnak ...?