Tompa Mihály: ARATÁS UTÁN.
Az időjósoknak hivén.
Mondták tavaly, hogy aki éri,
Dús aratást ér az idén.
A szántóföld reményt adott,
Hogy a mult évben nem hiában
Szórtuk belé a jó magot.
Hogy a sürű kalászfejek
Élesre fent csengő vasától
Előttünk rendre dűljenek.
S amelyiknek hibája volt,
Reá kötöztük jó erősen
A gyengén álló hadarót,
Kerül be majdan a kepe,
Szemét az érett búza-főnek
Vigan kiverhessük vele,
Felhányjon a szórólapát,
Kitisztítván a garmadából
Minden polyvát, gazt és lazát.
Vártuk a gazdag aratást,
De rosz időt járt, és vetésünk
Fonnyadt, veszett szemlátomást.
Gaz, dudva a vetés között,
Indáival a vad folyondár
Mindent befolyt, benyűgözött.
Nem szűlt ujító harmatot,
Sem a földet termékenyítő
Mennydörgésben nem csattogott.
Szivünk ha bátor nyugtalan,
Mégis sokat várunk ez évtől,
Mert a szüret még hátra van.
Derült mosolygó napjai,
Midőn érett gyümölcs alatt fog
A fáknak ága hajlani.
A völgy, halom csakúgy kacag,
Száz röppentyű szikrázva röpked,
S megdördülnek a mozsarak.
S az érett fekete gohér,
Gerézdiből szürünk vörös bort,
Olyan vöröset, mint a vér.
S borunk magát kiforrja már,
Vigan leszünk, nagy áldomásra
Csendül kezünkben a pohár!